Utolsó tanúk

Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – és ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig „ismert” történelmet.
Alekszijevicset mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Eközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan árulónak bélyegezték, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később átdolgozta a könyvet: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat „többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”. Az utópia hangjai című ciklus eddig öt könyvből áll, ezek a huszadik századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását.
A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a The New Yorker „az emlékezet őrzőjének” nevezte az írónőt.
Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy „talán jobb lenne elfelejteni őket”.

„Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe…”