"Ha most visszatekintek életemre, úgy érzem, kiemelkedő vonása annak a kapcsolatnak az egyedülálló volta, teljessége, mely Mihályhoz fűzött. Minden fontos dologra egyformán reagáltunk. Teljesen őszinték voltunk egymáshoz, s tudtuk, hogy bármilyen hibát követünk is el, egymáshoz való hűségünk, szeretetünk sosem szenved csorbát. A hűség - a lélek hűsége. Az ilyen lelki, szellemi harmónia után sóvárog a legtöbb asszony, s ez az, ami az élet legritkább, legbecsesebb adománya, s nincs a világon semmi, ami pótolná azt. Nem értettük meg az olyan embereket, akik büszkék voltak arra a társadalmi helyzetre, amelybe véletlenül beleszülettek; büszkék voltak valamilyen fajhoz, nemzethez, osztályhoz, családhoz tartozásra; büszkék voltak olyasvalamire, ami nem volt személyes érdemük. Ez a magatartásunk szinte teljesen elidegenített bennünket a világtól.
Sosem éltünk fél-életet. Úgy éreztük, hogy a legnagyobb bűn a közöny, és hogy Dante helyesen tette, amikor Poklában különleges helyet biztosított a langyosaknak. Hittünk a kollektív lelkiismeretben, hittünk abban, hogy végső fokon mindenki felelős a világban történő rosszért, és hogy mindenkinek kötelessége enyhíteni az emberi szenvedéseket... Teljes életet akartam, elfogadva a szenvedést is, mert hozzá tartozik."
Ez a kötet az "Együtt a forradalomban" folytatása: az emigrációs évek története, és egy lenyűgöző emberi kapcsolat, közös sors megragadóan őszinte rajza.
A verseket Tótfalusi István fordította.