„Alig elfogadható ez a műfaj, amelyet éveken át műveltem.
Például Tompa Miklóst, Cseh Tamást, Törőcsik Marit vettem rá, hogy az életüket beleegyszerűsítsék egy könyvbe, miközben ők már megcsinálták azt, amire születtek. Márpedig a beszélgetőkönyvet kisajátítja, legyen akár a legjobb szándékkal, aki készíti. Ezért is tiltakozom zsigerből, amikor egy éven belül, egymástól függetlenül, hárman is megkeresnek, hogy velem készítenének beszélgetőkönyvet. Ha eltekintünk attól, hogy én pont nem csináltam meg azt, amire születtem – ez utóbbi ki sem derült –, számomra ebben az a lehetetlenség, hogy átadjam az életemet annak, aki legyen bármily felkészült, a saját élete mentén fogalmazza meg az enyémet.
De miközben őszintén tiltakoztam, hiúságomat és hiányérzetemet felajzották annyira a megszólítások, hogy minden kézzelfogható külső szándék nélkül elkezdtem kérdezni önmagamat.
Az én életem, az én könyvem.”
Más-más hagyományokkal, nézetekkel, más-más döntésekkel egymás mellett élő, gyakran egymással szembekerülő kortársakat köt össze a szerző, aki könyvében az életéről, pályájáról mesél. Ő az egri diák, a szolnoki tanár, a színikritikus, a régi Magyar Napló, a Hajónapló, a Színház szerkesztője, színházszervező, a Bárka, majd az Ördögkatlan mindenese, emlékezetes előadások rendezője.
Beszélgetőkönyvek sorát köszönhetjük neki, rendkívüli és szeretetre méltó művészek portréit (Cseh Tamás, Törőcsik Mari, Tompa Miklós, Kovács Lajos, Mucsi Zoltán, Szarvas József). E dialógusok hosszú sora érlelte a Kötőszavak megírását, amelyben sokoldalúságát kamatoztatva a szerző önmagával, a saját múltjával szembesül. A kapcsolódó, folyvást kiegészülő emlékeknek nincs időrendje, mintha egyetlen nagy csoportképen látnánk együtt korábbi hőseit s velük Paál Istvánt és Ács Jánost, Tompa Gábort és Rátóti Zoltánt, Csányi Jánost és a színpadi alkotótárs Háy Jánost, Ascher Tamást és Tim Carrollt, a két Vidnyánszkyt… Sokan szerepet kapnak ebben a számvetésben, ám a főszereplő ezúttal a közöttük munkálkodó, közvetítő, gyakran őrlődő ember: Bérczes László.