A légi háború a német irodalomban? Vagy inkább: a légi háború csöndje a német irodalomban? Mi ez a csönd, és mit takar? - teszi fel a kérdést Sebald. Csak az angol haderő egymillió tonna bombát dobott le a német városokra a második világháborús szőnyegbombázások során, és ezekben hatszázezer civil személy vesztette életét. Hogy lehet az, hogy ennek a nemzeti katasztrófának szinte semmi nyoma nem maradt sem a korabeli, sem a későbbi irodalmi alkotásokban? Vagy hogy az a néhány regény, amely mégis kísérletet tett a feldolgozására, nem jutott tovább a giccsnél, a közhelyeknél, a náci retorikára is jellemző dagályos semmitmondásnál? Miért nem jelenítette meg a légi háborút és annak következményeit a német irodalom sem rögtön, sem később? Talán szégyenkezésből? Feledés- vagy vezeklésvágyból? Vagy az átélt iszonyatos trauma béklyózta meg?

Sebald azon túl, hogy rákérdez a korabeli beszámolók hiányának lelki és erkölcsi okaira, egyúttal el is végzi azt a munkát, amit a kortársak elmulasztottak: a maga szikárságában felkavaró írói nyelvén rekonstruálja, mit élhettek át az áldozatok életük utolsó pillanataiban, s hogy milyen borzalmak vártak a túlélőkre, akik közül sokan az őrületbe menekültek az emlékezés elől.

Sebald esszéje nemcsak elgondolkodtat, de borzalmas láttató erővel meg is szólaltatja a csöndet.



Olvasson bele: Részlet a könyvből



A Könyvjelző magazin 2015. január-februári számában megjelent cikk: Hazátlanság és emlékezés