„Szeretném, ha szeretnének”

Január utolsó hetében volt a bemutatója a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány közös projektjének keretén belül megjelent, az élet.történet. pályázat díjazott műveiből készült, Mintha félistenek világában élnénk című kötetünknek.

Az eseményt Németh Péter, a Népszava főszerkesztője nyitotta meg röviden, majd pódiumbeszélgetés zajlott Bálint Orsolya újságíró vezetésével, ahol a vendégek – Upor László, a Freeszfe elnöke, az élet.történet. pályázat zsűritagja és a díjazott szerzők közül Bátor Emma, Bolovits Bodza, Fekete Gergő, Kiss Bálint Béla és Krolikowski L. Lilian válaszolt a feltett kérdésekre. 

A legelső kérdés arra vonatkozott, az alkotóknak milyen érzés volt kézbe fogni a kész könyvet, amire legtöbben egy álom megvalósulásaként utaltak. A kérdésre, hogy szoktak-e írni, megelőzte-e a pályázatot valamilyen írói múlt, illetve milyen lendületet adott nekik a sikeres visszajelzés, azt a választ kaptuk, hogy szinte mindegyikük szokott írással foglalkozni: ki verseket, ki forgatókönyvet, ki naplót, novellákat szokott írni, és még a slam poetry egy művelőjét is megismerhettük az egyik jelentkezőben. 

A fiatalok kiemelték, hogy az írás mellett számukra azért volt fontos ez a projekt, mert úgy gondolják, hogy ha az olvasó a saját életére rá tudja vetíteni azt, amit a szerző írt – még ha az írói szándék nem is pont ugyanaz volt –, vagy ha akár csak egy ember tud kapcsolódni ahhoz, amit a szerző írt, akkor már volt értelme létrehozni azt az írást.

Kedvenceként több díjazott is Kamarás Hanna A rendszer gyermekei című írását emelte ki, hangsúlyozva, hogy a téma súlyossága és drámaisága (gyermekotthonok lakóinak prostituálása) mellett milyen remek stílusban íródott.
Bálint Orsolya megkérdezte a díjazottakat, mi az, amire vágynak a fiatalok. A válaszok a teljesség igénye nélkül az alábbiak voltak:

„Fontos lenne, ha a felnőttek meghallanák a dolgokat.”

„Szomorú, hogy mindenki a maga módján próbál túlélni, és nincs kapcsolódás.”  

„Szeretném, ha szeretnének.”

„Látva lássanak.”

„Ha a sorainkon keresztül meg tudjuk mutatni az életünket, az egy csodálatos képesség, én ezt szeretném folytatni” – hangsúlyozta Krolikowski L. Lilian.

„Örülnék, ha nem kezelnének másképpen” – utalt arra, hogy az idősebb generáció talán nem veszi elég komolyan a fiatal generációt. Érdekesség, hogy erre később Upor László reagált is. „Nem arról van szó, hogy nem kezelnénk benneteket ugyanúgy – mondta –, inkább arról, hogy húzni kell egy vonalat a két generáció között.”

A tapasztalatokra vonatkozott a következő kérdés: van-e kapcsolódás a két generáció között? A résztvevők közül néhányan megosztották tapasztalataikat a jelenlevőkkel. Szóba került egy történetben a ruhatáros nénikkel töltött munkaidő, ahol a közös pont a Carson Coma „Rántott sajt” című száma volt, és számos pozitív gondolat az idősebb korosztálytól a fiataloknak. 

További témák, amelyeket a beszélgetés során érintettek: mik a félelmeik (egyikőjüknek az emlékek elvesztése, de úgy gondolja, beszélgetéssel ezeket életben lehet tartani); mit tesznek, ha digitális detoxra van szükségük, és elvonulnának (szerintük kell tudni nélküle is lenni néha, így elvonulnak, de határozottan divatnak tartják a retrót is, amiben benne van az analóg kamera, analóg telefon, ez is segít); mit gondolnak a függőségről, szerhasználatról; milyen világban szeretnének élni; hogyan látják a politikáról folyó diskurzus lehetőségét, részt vesznek-e majd a választáson? 

A fiatalok kívánságai között a kevesebb milliárdos, kevesebb rosszindulat és több szív mellett olyan konkrét dolgok is megfogalmazódtak, mint például hogy aki vakon, gyengénlátóként éli az életét, de értelmes, intelligens, annak több lehetősége legyen annál, mint hogy műanyag tányérokra matricát ragaszt napi két órában. 

„Adjunk a hátrányos helyzetűeknek teret!” – kérték egyhangúan a pályázat 16–22 éves díjazottjai.

A könyvet ezen a linken lehet megvásárolni, ahol bele is lehet olvasni!