Olvass bele Háy János ősszel megjelenő regényébe!

Háy János: A csokimikulásos lány (részlet) 

„Ha visszamegyek a faluba, megpróbálok úgy csinálni, mintha az lenne az anyanyelvem, amit ott tanultam és használtam éveken keresztül. Aggyisten Bélabá, ilyeneket mondok, és látom magamat kívülről, hogy mennyire idegen ez a néhány szó nekem, mert már elfelejtettem a gyerekkorom nyelvét. Nem azt, hogy mit kell mondani, hanem azt, hogy milyen érzelmek vannak mögötte. Ha így beszéltem, szerepet játszottam. Olyan voltam, mint a régi magyar filmekben a vidéki származású lány, mindennek kinézett, csak nem vidékinek, de aki nézte, tudta, hogy ő játssza a vidéki lányt, és hogy hála istennek nem hasonlít azokra a tenyeres-talpas nőkre, akik a falvakban laknak, mert akkor senki nem hinné el, hogy beleszeretett a gróf úr kedvenc fia, és képes volt még a grófságot is feladni ezért a lányért. Bár nem volt egyszerű, mert mikor a színésznő számára kiderült, hogy a lovag, aki utána jár, nem is egy egyszerű parasztgyerek, hanem pont a gróf fia, akkor nagyon megharagudott erre a fiúra, azt mondta, hogy direkt csak azért csapta be, hogy megszerezhesse. Erre a fiú mondta, hogy ebben van igazság, de a szerelem hajtotta (ez a mondat azt jelentette, hogy nem konkrétan a farka után rohant, hanem csak áttételesen). Maga becsapott engemet, mondta a lány, a gróffi meg, hogy akkor szakítok a származásommal. Nagyon nagy mondat volt ez, mert valójában ezzel az örökséget is elutasította volna. Ha ez viszont megtörténik, akkor a néző nem tud annak örülni, hogy végre egy hozzá hasonló szerencsétlen lány is jól járhat az életben, mert vannak dolgok, amik értékesebbek a vagyonnál. Hamarosan a lány is rájött, hogy ez nem volt jó ötlet, de ezt nem mondta ki, csak látszott rajta, hogy tart ettől a kapcsolattól, ennek a kapcsolatnak a kudarcától. Ezt úgy fejezte ki, hogy ha magát hazaviszem, mit tud ott csinálni (csinányi, így mondta), nálunk kaszálni (kászányi) kell, meg szántani, kazlat rakni (kázlát ráknyi), a mi házunkban olyan (olyin, ezt a szót honnét vették?) foglalkozás nincs, hogy gróf. Megtanulom, angyalom. Ezt a megszólítást akkor a filmekben használták, egyébként nem.
Végül az lett a megoldás, hogy a grófnak ez nemcsak a kedvenc fia volt, hanem az egyetlen fia, sőt az egyetlen gyereke, és akkor az öreg gróf álruhában, ezt még Mátyás királytól tanulta el a főrendi ház, lement ehhez a lányhoz, hogy enni kérjen, mert éhes, és inni, mert szomjas volt, mire a lány azt mondta, hogy mindenre számíthat tőlem bácsika. A gróf azt gondolta, hogy a kurva anyád bácsika, de ehelyett azt mondta, látom, jóravaló teremtés vagy, ezért most letépem az álszakállam és a koldusgúnyát.
Jesszusom, gróf úr! Apu, te mit csinálsz itt? Közben megérkezett a fiú is, ezért tudta ezt megkérdezni. A végén volt egy közös dal, ami összefoglalta a lényeget, hogy győzött az igazság, elpusztult a gazság.
Aggyisten, Zolibá, én csak mondtam az idegen mondatokat. Ebben a nyelvben már nem voltam otthon, a másikban, ami a városban volt, még nem voltam otthon. Hiába harcoltam már a római légióban, mindenki tudta, hogy honnét jöttem, valamelyik távoli provinciából, amiről a legtöbb római nem is tudta, hogy elfoglalták.
Két nyelv között hányódtam, a múltam veszve volt, mert nem volt min elmondani, és nem volt nyelv, amin a jövőt meg tudtam volna fogalmazni. Két nyelv között voltam a semmiben, az elmondhatatlanságban, gondoltam, s hogy ez egyben az elvesztett időt is jelenti, hiszen nincs olyan, hogy csak a most van. A most, mihez képest van, ha nincs valamifelétartás és nincs valahonnétjövés. Akkor olvastam valamit a kvantumfizikáról, hogy én egy kvantumfizikai példa vagyok, az elveszett idővel, hogy a sorsom leszámolt a valahonnan valahová tartó idő illúziójával, holott enélkül az illúzió nélkül nem élsz.
A nyelvváltás idővesztés és életvesztés, gondoltam, de nem tudtam, hogy ez mennyiben adódik abból, hogy más helyre költöztem, és mennyiben adódik abból, hogy más időbe értem. Hiszen mindenki, aki ennyi idős, elveszíti a szülei nyelvét, mert a szülők nyelve már nem a biztonságos irányítás nyelve, nem az óvás nyelve, hanem a társadalomba való betörés nyelve volt.És senki nem tudja, hogy mi lesz vele, mert ez a jövő csak annyiban jelenik meg, hogy nem az lesz, ami a szüleikkel. Ahogyan azt sem tudtuk, hogy pontosan kik vagyunk, csak azt, hogy kik és mik nem vagyunk. Fel tudtuk sorolni azokat a felnőtteket és a felnőttekhez hasonlító osztálytársainkat, akikhez biztos nem akarunk hasonlítani.
Nem volt jövő, ami semmivé vált volna a megtörténés révén, a most világában, hogy aztán teljesen belebukjon a múlt nemlétezésébe. Azt sem tudtam, hogy karácsonytól húsvétig mi fog történni velem, hogy mi lesz azzal a csokimikulásos lánnyal addigra, mikorra beköszöntenek a csokinyulak napjai. Állítólag azok is mikulások, csak nyuszis papírba csomagolják őket. Amik megmaradnak mikulások, azokat kibontják és újracsomagolják őket. És a fülük (ezt én kérdeztem)?
A felnőttek azt akarják, hogy mindig ez legyen, ha épp minden rendben van, de nincs olyan, hogy mindig. Nincs olyan, hogy mindig szereted azt, akit szeretsz, hogy mindig mindenki olyan lesz, mint előtte volt.

Nem tudod, mi lesz."

Ha kíváncsi vagy további részletekre, olvasd el Háy Jánossal készült interjúnkat ITT!