Műfordítógép

Mi, műfordítók, különleges anyagból vagyunk gyúrva, kezdhetném a beszédemet kicsit komolytalanul, azaz némi, csak nekünk, magyaroknak érzékelhető ironikus felhanggal: vagyis hát már így is kezdtem – de igazán nem ironizálni akarok, hanem rögtön az első mondatommal azt próbálom illusztrálni, hogy olyan dologról szól ez a kiállítás, amely a lehetetlenséggel határos. Mert ugyan nem nehéz lefordítani ezt a mondatot bármilyen nyelvre, de vajon jelenti-e ugyanazt bármilyen nyelven, amit nekünk, most, 2016-ban. Természetesen nem. Van egy még jobb példám erre, azt is elmondom majd később, de előbb – és vegyük úgy, hogy ez a beszédem igazi kezdete – csodálkozni és örülni szeretnék egy kicsit: hogy egyáltalán eszébe jutott a Petőfi Irodalmi Múzeumnak egy ilyen kiállítást megszervezni.

Mert ritka esemény, amikor a műfordítás és a műfordítók megkapják azt a figyelmet, amelyet a ritka anyagból gyúrt, na jó, inkább úgy mondom, megszállott műfordítók megérdemelnének. Ebben a teremben nyilván mindenki tud néhány példát mondani arra, amikor mégis. Mondjuk, amikor Babits Mihály arra a kérdésre, miszerint melyik a legszebb magyar vers, így válaszolt: „Shelley: Óda a nyugati szélhez – Tóth Árpád fordításában”. Én meg egyszer egy nagy orosz íróval, talán Akszjonovval készült interjúban csodálkozva olvastam, hogy arra a kérdésre, ki a legjobb stiliszta az orosz irodalomban, azt felelte: Liliana Lungina – akiről nyilván nem hallottak. Mert egy kiváló orosz műfordítóról van szó. De említhetem Salinger híres regényének, a Rozsban a fogó-nak – korábbi címén Zabhegyező-nek – az újrafordítását is, mint ritka példáját annak, amikor egy műfordító igazi figyelmet kap… Ja, és el ne felejtsem, azért van egy műfordító díj is, a Wessely-díj, amelyet az Európa Könyvkiadó ítél oda minden évben valakinek – persze nem mondhatnám, hogy ezt az eseményt óriási médiafigyelem övezi.

De, ismétlem, ritkán vagyunk elkényeztetve – többnyire csak a hibáinkat vagy vélt hibáinkat veszik észre, és most arról nem is akarok beszélni, hogy ezért a gyakran irdatlanul nehéz munkáért mennyi pénzzel szúrják ki a legjobb fordítók szemét is. Mondhatom ezt többes szám első személyben is, úgy, hogy „mennyi pénzzel szúrjuk ki a szemüket”, hiszen kiadóigazgatóként én is bűnös vagyok ebben, és furdal is miatta a lelkiismeret piszkosul. Ezt majd megbeszélhetjük a kiállítás megnyitása után, most inkább elmesélnék egy kis történetet. Egyszer egy politikuspalánta, aki egy nyári táborban közénk, idősebb (ez voltam én) és ifjabb műfordítók közé keveredett, poharazgatás közben imigyen szólott: „Milyen szerencsések vagytok ti, magyar műfordítók, milyen szép a munkátok: a világ legszebb és leghajlékonyabb nyelvére biztosan mindent le lehet fordítani.” „Te milyen nyelven beszélsz a magyaron kívül?” – kérdeztem. „Hát, angolul, egy kicsit” – válaszolta a dicséretesen hazafias érzületű ifjú politikus. Most vitatkozzak vele?, tűnődtem. Hogyan lehet megértetni egy semmilyen más nyelvet nem beszélő emberrel, hogy a fordítás a lehetetlenséggel határos munka, és hogy minden nyelvnek más-más erősségei és gyengéi vannak, és legfőképpen, hogy folyamatosan meg kell békülnünk a súlyos veszteségekkel: ahogy a politikus pártja se szerezhet 100 százalékot a választásokon, bármennyire is azt tartaná jogosnak, úgy a műfordító se végezhet száz százalékos munkát: valamennyit mindig elveszítünk az eredeti szöveg ízeiből, szépségeiből, jelentéseiből. De arra is gondoltam: valamennyire mégiscsak igaza van az ifjú titánnak – az olvasónak, legyen akár magyar, akár francia, akár mongol, azt kell éreznie, hogy a világ legszebb, leghajlékonyabb nyelvén szólal meg számára valamilyen külföldi író szövege.

Szerencsére – vagy talán tényleg azért, mert a magyar nyelv különlegesen jól használható munkaeszköz, ahogy azt egyszer Esterházy Péter mondta (aki azért németül is nagyon jól tudott) – perceken, sőt talán órákon át sorolhatnám a műveket (a fordítójukkal együtt), ahol ez a csoda megtörtént. És akkor hadd említsek is néhányat – olyan műfordítókat, akiktől tanultam, vagy akiket csodáltam és csodálok.

Elsőnek Bratka Lászlót, Lacit, aki már nincs közöttünk, és aki nem tudott nagyon jól oroszul, de fordítónak mégis zseniális volt. És azért említem őt először, mert egyesek talán költői túlzásnak érezhetik, hogy folyton a fordítás nehézségét, sőt lehetetlenségét emlegetem. Úgyhogy egy újabb kis történet következik.

Laci volt Viktor Jerofejev fordítója, és egyszer kihallgattam egy minimalista beszélgetésüket. Azért volt minimalista, mert Laci, mint már említettem, nem nagyon beszélt oroszul.

„A jó író gonosz” – mondja Jerofejev.

„És ki volt gonosz? Dosztojevszkij gonosz volt?” – kérdezi Laci.

„Persze, Dosztojevszkij gonosz író” – feleli Jerofejev.

„És Tolsztoj?”

„Ő is.”

„És Bulgakov?”

„Nem. Ő nem volt gonosz. És nem is volt jó író.”

Bratka felsorol még vagy tíz orosz írót, és Jerofejev mindegyikről megállapítja, hogy gonosz volt-e vagy sem. És Laci végül megkérdezi:

„És te, Viktor, te gonosz vagy?”

„Naná, én vagyok a leggonoszabb.”

Egyszerű történet, de magyarul elmesélni sem lehet rendesen, éspedig azért, mert a „zloj”, azaz „gonosz” melléknévnek az oroszban nagyobb a jelentéstartománya: azt is jelenti, hogy „dühös” vagy „haragos”. Vagyis Jerofejev szavaiban egyszerre lehet benne az a jelentés, hogy a jó írónak valamennyire gonosznak kell lennie, különben nem tudja empatikusan leírni a gonoszsággal teli világot, meg az is, hogy a jó író haragszik a gonoszra, vagyis egyáltalán nem gonosz, hanem a gonoszság következetes ellenfele. Bármelyik jelzőt választjuk magyarul, a fordítás tökéletlen – még egy ilyen minimalista szöveg esetében is!

Bratka Laci után hadd említsem Illyés Gyulát, Kormos Istvánt, Nagy Lászlót, Tandori Dezsőt és Weöres Sándort… Hogy miért éppen őket? Mert egyszer, valami kutatómunka folytán el kellett olvasnom a Csillagok órája című kötetet, amely 1980-ban jelent meg, és válogatás volt a Szovjetunió köztársaságainak költészetéből. Pontosabban csak a közép-ázsiai költőket tanulmányoztam a kötetből a fentebb felsorolt költők tolmácsolásában. És leesett az állam. Meg voltam rökönyödve. Hogy a fenébe lehet ennyi zseniális költő Közép-Ázsiában? Micsoda metaforák! Milyen tökéletes formaérzék! Aztán elképzeltem, ahogy a derék, párthű közép ázsiai dalnokok zöngeményeiből remek orosz fordítók igazi költeményeket fabrikálnak, majd ezekből a költeményekből néhány magyar költőzseni nemcsak igazi, hanem igazán nagy verseket varázsol, ráadásul nyersfordításokat használva, hiszen ők maguk nem tudnak oroszul. Sok kérdést vet fel ez a történet. Például azt, hogy vajon mi értelme volt ennek az egésznek – mert nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag senki sem olvasta el ezeket a verseket. Meg azt is, hogy jó-e, ha a fordítás jobb, mint az eredeti.

Na és Lator Lászlót is mindenképp szeretném megemlíteni, parafrazeálva egy svéd gyerekverset.

„Blokot fordítottam.

Megnéztem, hogyan fordította Blokot Lator.

Azóta nem fordítok Blokot.”

Ez igaz történet: valamikor, naiv és zsenge ifjúkoromban valóban elhatároztam, hogy Blok lesz a kedvenc költőm, és megpróbáltam lefordítani néhány versét. Aztán megnéztem, mit csinált ugyanazokból a versekből Lator. És láttam, hogy nem lesz belőlem versfordító.

A parafrazeált svéd gyerekverset egyébként Tótfalusi István fordította – róla csak egy röpke mondat: hogy a fenébe lehet, hogy egy kultúrországban, ha Magyarország az, szinte senki sem vette észre, hogy Nabokov Gyér világá-nak Tótfalusi-féle fordítását ünnepelni, díjazni, csodálni kellene, mert valami egészen rendkívüli szöveg született! (Igaz, abban az évben az Európa neki adta a Wessely-díjat.)

És Barna Imrét is szeretném megemlíteni, aki – mint biztosan mindannyian tudják – Salinger regényének újrafordítója, és mint ilyen, egy videofelvétel formájában ezen a kiállításon is szerepel. Egyszer figyeltem munka közben: egyetlen mondatot kellett lefordítani egy könyv borítójára. Nehéz mondat volt. Imre koncentrált, várta az ihletet, vagy öt percig gondolkodott – és aztán mondta a fordítást: egy olyan mondatot, amilyet én akkor se találok ki, ha tízezer évig élek. (Nem álszerénységből mondom ezt, hanem egyrészt azért, mert Imre valóban fantasztikus fordító, amellett meg azért remélem, hogy nekem is vannak olyan mondataim, amik meg Imrének nem jutnának soha eszébe.)

Szívesen mesélnék még másokról is: arról, ahogy Benyhe János a Don Quijoté-t fordította, ahogy Soproni Andrásról megtudtam, hogy nem csak megbízható iparos, hanem egy szójátékoktól hemzsegő szöveget is úgy tud lefordítani, hogy az eredetiből szinte semmi sem vész el, ahogy a már akkor bámulatosan profi Gy. Horváth László annak idején, valószínűleg szentségelve, megszerkesztette az első szerkesztésemet (és rájöttem, hogy ez rohadtul nehéz szakma, és most már tudom, hogy húszéves műfordítói vagy szerkesztői tapasztalatot csak pontosan húsz év kemény munkájával lehet megszerezni), Baka Istvánról, akinek köszönhetően sok Cvetajeva-vers jobb, mint az eredeti, Jurij Guszevről, aki úgy fordította le Baka István lefordíthatatlan verseit oroszra (amelyek elvileg egy elképzelt orosz költő verseinek magyarra fordításai voltak), hogy az eredetit költeményeket alig-alig lehetett felismerni, és az embernek mégis az az érzése, hogy éppen és csakis így szólalhattak meg oroszul, Bartos Tiborról, akit sokszor dühöngve olvasok, mert mindenki Bartos-nyelven beszél a fordításaiban, de mégis mennyi fantasztikus megoldást lehet ellesni tőle, Tomcsányi Zsuzsáról, aki annyira precíz, hogy jóformán egy vesszőt sem lehet javítani a fordításaiban, és Bart Istvánról, Széky Jánosról, Nádasdy Ádámról… Nem folytatom, mert akkor éjfélig itt lehetnénk.

A jó író tehát, mint már tudjuk, gonosz. Vagy haragos. Vagy mindkettő?

És milyen a jó fordító? A jó fordító egyrészt átváltozóművész, aki – ha van is saját írói stílusa –, azt képes elfelejteni, amíg bebújik valaki másnak a bőrébe. Másrészt elképesztően türelmes ember, aki újra és újra, gyakran egy életen át képes végezni azt a végtelenül aprólékos, macerás munkát, amelynek a műhelytitkaival ez a kiállítás megismerteti a laikusokat is, akik közül sokan bizonyára úgy gondolják, hogy nem nagy dolog ez. Gépies munka. A fordító afféle gép: műfordítógép. Egyszerűen csak oda kell írni a megfelelő magyar szavakat az idegen szavak helyére.

Jó, hát végül is tényleg ennyi az egész. Ahogy Lator szokta mondani: nem kell túlspekulálni a dolgot, egyszerűen csak azt kell írni magyarul, ami az eredetiben van.

De akkor mégis – miért olyan nagy élvezet, amikor nagy nehezen sikerül?

M. Nagy Miklós

Az Európa Könyvkiadó igazgatója

(A kép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum)