Miért éppen gyógyító irodalom?

Az októberi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a Koreai Kulturális Központ és az Európa Könyvkiadó közös programjaként Haász János író, szerkesztő beszélgetett Hvang Borum A könyvesbolt című regénye kapcsán Baksa Tímea műfordítóval és Bohár-Kovács Janka pszichológus-meseterapeutával a gyógyító könyvekről. A Távol-Keleten, Japánban, de különösen Dél-Koreában az utóbbi évtizedben egy új irodalmi trend hódít, és az angolul healing fiction-nek nevezett, magyarra gyógyító irodalomként vagy gyógyító regényként fordítható műfajú kötetek néhány éve az európai könyvpiacon is nagy népszerűségre tettek szert.  

A beszélgetés elején a résztvevők rögtön tisztázták is, mit értünk ma gyógyító irodalom alatt. Bohár-Kovács elmesélte, hogy felmerült már a kérdés, valóban szükség van-e ezt a fogalmat bevezetni, hiszen az olvasásnak önmagában terápiás hatása van. „Én azonban megvédeném – magyarázta. – Minden társadalomban úgy születnek új kifejezések, hogy valamiféle aktuális problémára reflektálnak. Nem véletlen, hogy a Távol-Keleten lett ez felkapott stílus. Lehetne a magyar társadalmat is kritizálni, hogyan állunk az önismerettel, a mentális egészséggel, terápiákkal, de az biztos, hogy ebben a tekintetben fényévekkel a koreaiak előtt állunk.” A pszichológus a szakdolgozatát is ebben a témában írta, koreai kollégái, interjúalanyai akkor sem értették, miért kell a munkahelyi stresszről, kiégésről írni, azt csak el kell viselni. 

Baksa Tímea azonnal felvetette, hogy az „elviselni” kulcsszó, a koreai társadalomban fontos probléma – nemcsak munkahelyi, hanem otthoni, családi szinten is –, hogy az évszázadok óta fennálló elnyomás egyetlen megoldása az elviselés. A könyv főszereplője is egy ilyen helyzetből próbál kitörni. 
A gyógyító irodalom viszonylag könnyen fogyasztható, rövidebb fejezetekből álló, egy-egy metrómegálló között is olvasható, főleg a fiatalok között népszerű stílus, összegezte végül Bohár-Kovács. A történetek hasonló felépítésűek, a helyszínek hétköznapiak, mindenki által befogadhatók, legyen az egy könyvesbolt (mint Borum esetében), egy kávézó, gyógyszertár, családi vállalkozás. Azért számítanak gyógyítónak, mert esetükben nem kell nagy kalandokra gondolni, nincs eseménydús cselekményszál, „a szereplők belső fejlődése a fontos, ők a hétköznapi életükben képviselik, mit jelent önazonosnak lenni, a helyünkön lenni, felelősséget vállalni”.  

Haász itt meg is jegyezte, hogy erre bizonyíték a könyvben, amikor a szerző a főszereplő Jongdzsu külföldi utazására alig pár oldalt szán, míg egy szellőztetésnek a mentális egészségre gyakorolt jótékony hatása jóval nagyobb teret kap. 
A beszélgetés ezután új irányt vett, Haász János a műfordításról kérdezte a két vendéget. Azt akarta megtudni, hogyan lehet megismerni, fogyasztani, befogadni és élvezni egy idegen nyelvű szöveget, és hogy a fordítás hogyan jelenik meg a fejükben. Baksa Tímea elmesélte, hogy a fordítás tulajdonképpen egyszerű munka, az ember leül a gép elé, olvassa az eredeti szöveget, és a fejében máris formálódnak a magyar mondatok. Azokat a részeket, amelyek neki olvasóként kevésbé tetszenek, fordítani is nehezebb, többször neki kell ugrani. Ő a képi világok fordítását szereti igazán. Bohár-Kovács hozzátette, hogy nem a nyelvet kell jól beszélni a fordításhoz, hanem azt kell tudni megérteni, mit akar a szerző mondani. A pszichológia mellett koreai szakot is végzett, a fordításban, tolmácsolásban mindig előnyére vált, hogy kíváncsi a másik emberre, és ha megérti, mit akar mondani, igazából mindegy is, a másik milyen nyelven teszi, akár mutogathatja is. Őt a megértés vágya hajtja, hogy aztán ezt olyan formába öntse, amit mások is megértenek. Fontos, hogy a külföldi szerző hangja, stílusa is átmenjen, ami izgalmas kérdés, és emiatt szeret fordítóként dolgozni. 

Amikor visszatértek arra a kérdésre, hogyan tud az irodalom terápiás célokat szolgálni, Bohár-Kovács a regényből idézett: „Mindenki életében eljön az a pont, amikor szüksége lesz egy történetre, ami segít.” Minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja, amelyet ha összeérintenek az adott krízissel, problémával, lehetségessé válik a továbblendülés. Olvasás közben gyakoroljuk a kapcsolódást, a szöveg és a szereplők segítenek megélni, hogy nem vagyunk egyedül. Sőt, egy-egy szép kifejezés által mi magunk is könnyebben megfogalmazzuk, min megyünk keresztül. Baksa kiemelte, hogy a terápiás jelleget abban is látja, hogy az olvasás kinyitja a világot, közelebb hoz más kultúrákat, és önmagunk megismerésére ad alkalmat. A kérdésre, miszerint a magyar társadalom rossz állapotban van-e, Bohár-Kovács azt mondta, hogy a Covid és a szomszédban zajló háború óta többen kérnek segítséget, mert a két jelenség behozta a szorongást, hogy az életünk nincsen biztonságban. Stressz, kiégés, elmagányosodás látható egy olyan korban, ahol a közösségi médiának nincs köze az emberi kapcsolódáshoz, eltávolítja egymástól az embereket, és a kilábaláshoz vezető út jóval akadályozottabb, mint régen, amikor a közösségeknek volt megtartó erejük. 
Amikor szóba került, hogy Koreában ennél is rosszabb a helyzet, az emberek mentális egészségének megrendülése már a születésszámra is kihat, Baksa a koreai kultúrában a munka iránt erősen jelen lévő tisztelettel példálózott. A regényen is végigvonul a gondolat, hogy a rövid távú szerződésekkel dolgozó koreaiak abban nőnek fel, hogy teljesíteni kell, akár a szabadidő rovására is, hogy a cég megtartsa őket, és ha a cégnek jól megy, akkor a dolgozónak is jól megy, tehát azt kell csinálni, ami a cégnek jó. Ha az az alap, hogy az élet kilátástalan, nincs biztonság, akkor tényleg nem marad más, mint a munka. A mai koreai fiatalok már lázadnak ez ellen, pontosan ezért születhettek meg és válhattak népszerűvé ezek a gyógyító művek. A regény főszereplője (a korábban szoftverfejlesztőként dolgozó szerzőhöz hasonlóan) próbál kilépni a mókuskerékből a könyvesboltjával. Bohár-Kovács hozzátette, hogy a magyar olvasók talán azért érthetik meg jobban ezt a problémát, mint a tőlünk nyugatabbra élők, mert a magyar kultúra valahol a nagyon individuális, az egyéni sikerekre fókuszáló nyugati és a nagyon kollektív, a másik ember és a közösség tiszteletére építő keleti kultúrák között helyezkedik el. Bár a történet nőközpontú, megjelenik egy férfi- és egy kamasz szál is, amely leírja, mi történik, ha folyamatosan a magunk kárára próbálunk meg másoknak megfelelni. A koreai gyerekeket nem kérdezik meg: „mi leszel, ha nagy leszel?” – az lesz belőlük, amitől a család, a cég halad. Számokról van szó, jó jegyekről és pénzről, ami a megbecsülés alapja. A regény főszereplője azonban eljut odáig, hogy olyan munkát végezzen, amit szeret. 

Végezetül Haász János kérdése arra irányult, honnan származik a két vendég érdeklődése a koreai kultúra és nyelv iránt. Baksa Tímea elmesélte, hogy ő a zenén keresztül találkozott a nyelvvel, szépen hangzónak találta, csodálta a dallamos, gördülő szövegeket, és akit a nyelv egyszer megragad, az a kultúrát is tanulni akarja vele. Bohár-Kovács szintén a nyelv hangzását említette. Ő koreai sorozatokat nézett eredeti nyelven, amelyekből akkor még egy kukkot sem értett. Azt mondta, egyszerűen jobb kedve lett tőle, ezért hobbiszinten kezdte tanulni a nyelvet, de később ez lett az útja. A koreai kultúra utóbbi évekbeli szárnyalásának titkát Baksa abban látja, hogy a koreaiak teljes mellszélességgel beálltak a kultúrájuk terjesztése mögé, és nagyon jól csinálják. Érdekes, egzotikus világot mutatnak az európaiaknak, látványos, színes, de tökéletesen felépített elemekkel, ami kint például az építészetben is megjelenik. Bohár-Kovácsot viszont a hagyományos Korea fogta meg, amelyben más tempója van az életnek és a beszélgetéseknek. Tetszik neki, hogy nemcsak legyártanak ilyen filmeket és sorozatokat, hanem a mindennapjaikban is ezt élik meg.