Kovács Krisztián: A történetmesélés lehetőséget ad új kérdések megfogalmazására

Kovács Krisztiánnal, az Európa Könyvkiadó szerzőjével beszélgettünk készülő, új regényéről, ars poeticáról, űrhajózásról, és arról is, hogy vajon a legújabb kötetben is lesz-e szerelmi szál. 

Tavaly ősszel jelent meg legutóbbi regényed, Ablakok az ébrenlétben címmel, amit a mai napig kérnek újságírók, könyvklubok, hogy foglalkozzanak vele. Milyen visszajelzéseket kaptál olvasóidtól a regény kapcsán?
Tekintve, hogy ez a legszemélyesebb történet, melyet eddig írtam, bíztam benne, hogy sokan megtalálják benne a saját fiatalságukat, a gyerek- és tinédzserkor jóleső nosztalgiáját, és ráeszmélnek, hány és hány impulzus ér akkor minket, mely döntően befolyásolja az életünket. A visszajelzések alapján úgy látom, ez a törekvés talált, és nem csak azok körében, akik hozzám hasonlóan a Kádár-rendszer utolsó éveinek gyermekei, tehát gyerekkorukat nagyrészt a ’90-es években élték, hanem azok számára is, akik tőlem eltérő generáció tagjai. Ez számomra azt jelzi, hogy a fiatal felnőttlétben vannak olyan univerzális élmények és mechanizmusok, melyek generációfüggetlenek, ez pedig egy mindenképpen pozitív felismerés. Úgy tűnik, a felgyorsuló világ és mindent maga alá temető digitalizáció sem képes mindezt olyan mértékben torzítani, ahogy egyébként mi hisszük.

Három regényed jelent már meg az Európa Könyvkiadónál, számos novellád pedig napilapokban. Mindig is íróként láttad magad, ha a jövődön gondolkodtál?Most sem látom magam íróként. Az „író” számomra egy eszmény, nekem az írót Krasznahorkai jelenti, Bartis Attila, John Updike, Mario Vargas Llosa meg Anthony Burgess. Ha hozzájuk mérem magam, akkor inkább csak azt mondom, mindig is írni szerettem volna és mindig is írtam. Így vagy úgy. És vélhetően azután is írni fogok, ha nem jelenek meg, vagy nem olvassák el, amit írok.

Dolgozol most nagyobb művön? Ha igen, elárulsz róla részleteket?
Egy történelmi szépirodalmi művön dolgozom, mely a Kádár-rendszer derekán játszódik, középpontban egy csillagásszal és az akkori világ természettudományos közéletével. Fő kérdése, hogy vajon mennyiben éri meg áruba bocsátani a tehetségünket a hatalom kedvéért.

A korábbi regényeidnél előfordult, hogy különleges helyszínt választottál a cselekmény kiindulópontjához, mint például az állatkertet. A csillagászat sem mondható mindennapi tevékenységnek. Miért pont ezt a szakmát választottad új regényed főszereplője számára?
Gyerekkorom óta rajongok a csillagászatért, ami regénytéma kapcsán azért nehezítő tényező, mert egyébként holt hülye vagyok a fizikához és matematikához. Szerencsés vagyok ugyanakkor, mert az idén már 93 éves dr. Almár Iván segíti szaklektorként a munkámat, és már ez a tény önmagában megtisztelő és büszkeséggel tölt el. Iván az egyetlen magyar, akit beválasztottak az Űrkutató Hírességek Csarnokának tagjai közé, így egy olyan impozáns társaságba került, ahol megtalálhatók például az Apollo–11 űrhajósai is. Mondhatom, hogy emiatt a szokásosnál is nagyobb felelősséget érzek a formálódó történet iránt, de kétlem, hogy ez ne lenne a segítségemre.

A weboldaladon ez olvasható: „Regényeimben többek közt azt kutatom, milyen történelmi traumák mentén léteztek a magyar családok az elmúlt évszázadban és napjainkban, és vajon miként tudjuk az élményeinket feldolgozni, hogy továbbléphessünk.” Az új kötetben is ez az ars poeticád?
Ez belém ivódott. A történetmesélés lehetőséget ad új kérdések megfogalmazására, úgy hiszem, ez az egyik küldetése. Hogy ezáltal képes a világot eltérő nézőpontokból láttatni, és különben is: ahogy Orwell mondta, „meg kell írni, mielőtt elfelejtjük, hogy beszélni kellene róla”. Ezek a művészi lenyomatok rövid távon nem, de hosszú távon talán képesek megakadályozni, hogy folyton újra elkövessük a múlt hibáit.

A szerelem ezúttal is helyet kap a történetben?
Sokféle szerelem létezik: egy tudós érezhet szerelmet a hivatása iránt, egy egyedülálló apa érezhet szerelmet az egyetlen kislánya iránt. Ha innen nézem, persze, a szerelem kihagyhatatlan, képes emberfeletti teljesítményre ösztönözni, és véglegesen szilánkokra törni, az emberi lét alapját pedig épp ezek a mélységek és magasságok adják.

Kommunikációs igazgatóként dolgozol, szerkesztői feladatokat is ellátsz, ezenkívül van egy kislányod is, így felmerül a kérdés: mikor jut időd az írásra?
Az utóbbi időben meglehetősen ritkán. Korábban volt egy napi rutinom, ami megengedett némi tervszerűséget vagy inkább tervezhetőséget azzal kapcsolatban, hogy rendszert vigyek az írásba. Anélkül ugyanis sosem készül el egyetlen kézirat sem. Most azon dolgozom, hogy valahogy visszataláljak ehhez a rendszerhez, vagy legalább kialakítsak egy hasonlót.

Fotó: https://kkovacskkrisztian.hu