Nincs engedélyezve a javascript.
Helen Fielding: Bridget Jones koronavirális naplója

Helen Fielding: Bridget Jones koronavirális naplója

"Jaj, istenkém, maligánosan jót fésztájmoltunk ma este. Válságelemeztünk. Tom, Shaz, Miranda és én."

április 3.

Március 27., csütörtök

Koronavírus óránkénti guglizása: 247; idegtépő becsengetések agg szomszédhoz, hogy szüksége van-e valamire: 7; toborzó sms-ek az Önkéntes Segélyvonaltól irányomba: 0; vicces virális videók megnyitásával és összes ismerősömnek szóló megosztásával töltött percek: 2457; jácintszagolgatás annak ellenőrzésére, van-e még szaglásom, vagy megkaptam a koronavírust: 282; lomtalanítással és klasszikus irodalom olvasásával töltött percek: 0; a fal riadt, eltátott szájú bámulásával töltött percek: 4765; kalória: 8765; alkoholegység: 12; elvégzett munka: 0; testgyakorlás: 0. N. rossz.


07.00. Most ébredtem. Nos. Ideje dolgozni, kávét és croissant-t...

07.01. Jaj, istenem. JAJISTENEM! Az életnek, amelyet ismertünk, vége, és itt ülünk az Apokalipszis kellős közepén.

07.02. Nyugalom és tartás. Azok vészelik át, akiknek van belső tartása és ereje. Mint nekem.

07.03. Huh! Valaki fésztájmol. Talán Boris hív, hogy bújjak az ágy alá, és maradjak is ott.


08.00. Miranda volt.

– Gyantázás – susogta ördögien. Rámeredtem a monitorra. Valóban kezdett egybeszemöldököt és harcsabajuszt növeszteni. – El ne áruld valakinek, hogy egyáltalán ilyeneket gondolok, de felfogod, hogy kezdünk visszatérni a természethez? Se fodrász, se manikűr, se gyantázás…

Az asztalba kapaszkodtam, miközben újabb magától értetődőnek vett kerekek hullottak ki a mindenség autóbuszából.

– P**ba, mennem kell! – szólt Miranda. – Zoom-konferencia undorító közeliben. Miért pont abban a pillanatban kellett ósdivá és otrombává válnia a konferenciahívásnak, amikor visszavadulunk az ősállapotba?

– Me too – mondtam. – Zoomolunk a Frappírozzuk Britanniát csapattal. Kilenckor. Majd dumálunk.


07.30. Ó, istenem. Na, jó. Nem fogok lefolyni a nyúlüregbe. Tökéletesen felkészülök az értekezletre: online jóga, lágytojás, rendes ruhát veszek fel, megmosom a „hajamat” – a. m. a fura képződményt a fejemen –, és rájövök a kamera/némít rejtély nyitjára.


07.45. Hogy változhat meg minden ennyire rövid idő alatt? Hiszen egy hete még kocsmáztunk, és igaziból kommunikáltunk élő emberekkel!

Visszaspulnizok a naplóban…

EGY NAPPAL A KIJÁRÁSI TILALOM ELŐTT

Március 22., vasárnap

16.00. Most jöttem vissza egy Primrose Hill-i sétából a barátokkal. Kísérteties: mindenki olyan, mintha képen csapták volna. Túl sok ember, de bárdolatlanságnak éreztem volna, ha menekülök másoktól. Jaj, istenkém, FaceTime.

– Csak lemegyek a faluba, drágám. Akarok egy morzsasütit! – Az anyám. – Ez a firlefrancos kovászos kenyér, amit hoztál, kőkemény!

Grrr. Hogy miért kell ilyen rohadtul finnyásnak lennie az élelmiszerekkel, amiket én szállítok égi jóságomban.

– Anyu! Elmúltál hetven, neked egyáltalán nem is szabad kimenned!

– Nem múltam el hetven, drágám! Jó, legalábbis nem látszom hetvennek, és a fizikai korom negyvenhárom!

– Anyu… – mondtam fenyegetően.

– Mindegy, az a lényeg, hogy Una és én bottal járunk.

– Pontosan. Szépkorúak vagytok.

– Nem úgy értem. Kétméteres botokat viszünk magunkkal, hogy ha valaki túl közel jön, el tudjuk verni.


16.50. Még tíz perc Borisig. Komolyan tetszik, hogy mindennap szól hozzánk. Nem az van, hogy mindenki legyen tökéletes, vagy csináljon mindent tökéletesen. De ettől úgy érezzük magunkat, hogy mind összetartozunk.


18.00. Igaza van. Ideje felelősségteljesnek lenni. Máris kezdem!


23.00. Jaj, istenkém, maligánosan jót fésztájmoltunk ma este. Válságelemeztünk. Tom, Shaz, Miranda és én.

– Mint az Ótestamentumban – magyaráztam. – Isten úgy döntött, hogy megtisztít minket tűzzel, özönvízzel és dögvésszel.

– Igen! Amiért tönkretettük a gyönyörű bolygót! – mondta kásásan Shaz.

– Látta a mi csipszar érdemeinket, és LESÚJTOTT ránk!

– Lesújtott, Bridge?

– Igen! Anno sáskajárás volt, nekem meg most hangyák vannak a gabonapelyhemben!

– Ez azért van, mert vacak háziasszony vagy.

– Ez olyan, mint Noé özönvize. Építenünk kell valamilyen bárkát, és minden fajból be kell vinnünk kettőt magunkkal.

– Neeeem! Pontosan így kezdődött az egész: felül egy krokodil, alatta egy farkaskölyök, alatta egy páva, és alatta egy tobzoska.

– CÉLRA van szükségem! Segíteni akarok. Hordhatok ki ételt embereknek. Főzhetek!

– Neeee! – üvöltötte Tom. – A te főztöd az utolsó, amire szükségünk van. Mars aludni!

Március 23., szombat

Ismét felmentem a dombra. Mindenki rendesen távol tartja magát mindenkitől, nehogy az igazgató bezárja a parkokat, és szobafogságra ítéljen minket.


17.00. Ó, ne! Boris nincs műsoron. Fogadok, whiskyt iszik a fürdőkádban, és beszédeket talál ki, mint Winston Churchill.

19.00. Boris szól a nemzethez 20.30-kor. A gyomrom úgy remeg, mint amikor járunk valakivel, és az illető sms-t küld: „Beszélnünk kell.”


21.00. Kijárási tilalom van. Ez most komoly? De hát mit képzeltünk előtte? Mennyi időt elpocsékoltunk arra, hogy izgultunk a nagy semmiért, a brexites évekre, amikor mindenki majrézott olyan részletek miatt, amiket senki sem értett, most pedig világrengető döntéseket hoznak meg egy óra alatt, és mi mindent elveszítünk. Mit képzeltünk?

Március 24., kedd

A csend az a kísérteties. Olyan irreális, holott süt a nap, és nyílnak a nárciszok. Ilyen lehetett vidéken az első világháború idején, amikor kezdtek hazaérkezni a holtak és a sebesültek. Úgy érzem, a síró egészségügyisek az interneten csak az első figyelmeztetést jelentik a pokolra, amely mindjárt elszabadul.


SMS érkezik: KORMÁNYZATI KORONAVÍRUS-RIASZTÁS. Mostantól új törvények érvényesek. Maradjon otthon.

Irreális. Sziréna szól, helikopter kelepel. Vajon ha kimegyek, lelőnek?


Vedd komolyan a helyzetet, de maradj pozitív, ébreszd fel magadban a harci szellemet (⁓ a. m. kezdjél el inni, mielőtt Boris jön).


Mindig úgy szerettem volna pizsamában, fagylalttal a kezemben tévét nézni. De annyira zavaró, hogy manapság akkor teljesíted a kötelességedet, ha nem csinálsz semmit.


Szégyenletes megkönnyebbülés, amiért most az egyszer nem a saját öngerjesztett drámámról van szó.


Talán ki kellene jelölni bizonyos területeket a lakásban különleges célokra, és kizárólag különleges alkalmakkor használni őket, mint például, hm, a zuhanyozót?


Kiesett a fridzsider polca, és a tejespalack elrepedt. Szokásom szerint éppen ki akartam önteni a megmaradt tejet, amikor az jutott az eszembe: „Neeee! Ennyi az összes tej itthon!”


Bekapcsoltam az EastEnders ismétlését, és ítélkező őrjöngés tört ki rajtam, hogy ezek kocsmába járnak és ölelgetik egymást. Ordítani akartam: „Ne! Maradjatok otthon! Védjétek az egészségügyet!”


Nem akarom tovább nézni a WhatsApp-os videókat, hogy gyászolhassam, amit a világ elveszített, és amit én is elvesztettem. Istenkém, látták azt a múltkorit a kinyalt anyucival, aki a távoktatást tolta? Szakadni kellett!


Bizarr, milyen gyorsan elfogadjuk az új valóságot. Mint a békák a zubogó vizet.

Március 25., szerda

18.00. – Ó, a p**ba! – mondta Miranda. Megpróbáltunk jelentkezni önkéntes ápolónak. – Egy régi Tinder ellenőrző kódot adtam meg az önkéntes helyett. Jaj, várj, ez a Vöröskereszt!

Hirtelen feltűnt a képernyőn Shaz egy táblával, rajta a felirat: „Segítség!” Mint egy Melania Trump-mém. Feltartott egy másik táblát, amin az volt: „Nem hallok!”

Grrr. Technika! Képtelen vagyok navigálni az egészségügyi szolgálat regisztrációjában. Miért gondolják, hogy robot vagyok? Hogy legyek így önkéntes, ha azt se tudom, hány köztéren van tűzoltócsap?

02.00. Juhé! Megcsináltam!


Ismét ma. Március 26., csütörtök


08.45. Abba kell hagynom a napló olvasását, és fel kell készülnöm a videóértekezletre. Jaj, istenkém, FaceTime. Tom, Shaz és Miranda.

– Nos tehát. Vezetőségre és sajtókonferenciára van szükségünk szépségápolásügyben. Önbecsülés kérdése.

– Igen! – rajongtam. – Az elvadulást át kell értékelni: ezzel támogatjuk az egészségügyet!

– A hazának összenőtt szemöldökre van szüksége! – jelentette be Tom. – Kate hercegnének is olyat kell növeszteni.

– Maradj otthon! Növeszd le a hajad! Támogasd az egészségügyet! – mondtam. – Talán Boris is besötétíttethetné a hajtövét!

– Állj! – szólt Tom. – A „nincs gyantázás” a bikinivonalra is vonatkozik. Akkor ez most azt jelenti, hogy ismét divatba jön a bozót?

– Mi lesz azokkal, akik kilézereztették? – rémüldözött Miranda.

– Pfuj, divatjamúlt nőkert! – felelte Tom.

– Ez egy kimondhatatlanul komoly bibliai Apokalipszis! Hogy lehettek ilyen léhák? – mennydörögte Shaz koronás kenetességgel, tönkretéve a beszélgetést.


Hm. Ha nem nevetsz, sírni fogsz. Mind tudjuk, hogy rettenetes idők jönnek, tehát a jót kell keresni a sötétségben, mert igenis vannak jó dolgok:


* Úgy megszabadulunk az összes szeméttől, amit a nyakunkba zúdítottunk – szén-dioxid-kibocsátástól, szemeteléstől, túlkínálattól, műtökélytől –, mintha bölcs delfinek vennék el tőlünk;


* Az országok és a nagyvállalatok kezdik belátni, hogy mellőzhetik az aktatologatást meg a belharcokat, és gyorsan is lehet csinálni;


* 24 óra alatt 400 000 ember jelentkezett önkéntesnek;


* Az emberek kezdik belátni, hogy a közösség és a kedvesség a fontos;


* Tiszta víz és teknősök vannak a velencei csatornákban, és… huh! Kezdődik a Frappírozzuk Britanniát-értekezlet, és én még mindig hálóingben vagyok, loncsos hajjal.

Oda se neki. Majd lenémítom a kamerát, és gyorsan hajat mosok, miközben Richard Finch végigbrekegi a bevezetőt.


– Bridget! – bődült el Richard. – Bridget, az istenit a fejednek, mind látunk a zuhanyozóban, ami nagyon elragadó, de akkor sem illendő viselkedés apokalipszis idején.

Megy ez, mint a karikacsapás!


Március 27., péntek

11.15. Uramisten, Boris elkapta a koronavírust. Neee, BoJo! Szükségünk van rád!


VÉGE!

Copyright © Helen Fielding, 2020

Copyright © Európa Könyvkiadó

Copyright © The Times

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2020