Háy János: Amit leírok, az fikció, és annak az igazságnak akar megfelelni, amit a szöveg megkövetel

Új regénye, A csokimikulásos lány kapcsán a Magyar Narancs december 4-i számában megjelent egy interjú Háy Jánossal. Szerzőnket Bajnai Marcell újságíró kérdezte.

„Amit leírok, az fikció, és annak az igazságnak akar megfelelni, amit a szöveg megkövetel” – tisztázta Háy már a beszélgetés elején, hogy nem önéletrajzi, és nem önéletrajzi ihletésű műről van szó, hiszen „a saját múltunk elbeszélése is csak egy aktuális narráció”.

Bajnai rákérdezett a könyv elbeszélőjére, aki hol felnőttnek, hol kamasznak, hol kisgyereknek tűnik, amit Háy azzal magyarázott, hogy érdekli az időhöz való viszony, de nem hisz betonbiztos logikaként az ok-okozati rendszerben, ezért minden olyan időműködés érdekli, ami ennek a logikának ellentart. Kitértek a regény első mondatára is („Azt hiszem, ideje volna meghalni.”), amellyel kapcsolatban Háy ismét az időt hozta fel, amely meghatározza annak alapvető státuszát, hogy az ember honnan beszél a világról, és azt mondta: az ő időhelye a világban jelenleg ott van, ahol a múlt, a jelen és a jövő játéka a múlt javára dőlt el.

A mű szereplői közül az apa kapcsán felmerült a kérdés, elkerülhetetlen-e a családi minták, sorsok generációról generációra való öröklődése. Háy a saját családjával példálózott: a munkához való viszonyát a gyerekkorából hozza, mert bár hiába él átlagos polgári életet, a munkában olyan, mint a szülei és a nagyszülei, földműves. Gyerekkorában azt látta, hogy mindig mindenki dolgozott, neki pedig az a munkája, hogy írjon.

A regény központi konfliktusaival (a társadalmi mobilitás ígéretének ellentmondásaival, a kulturális migráció nehézségeivel) kapcsolatban Háy János elmondja, fontos, hogy egy új közegben el tudjuk-e mondani, kik vagyunk, mert a múlt nem evakuálható az életünkből. A hol könnyebb vagy nehezebb kérdés pedig szinte fel sem tehető, mert Magyarországon megszűnt a társadalmi mobilitás, például az ingatlanárak miatt a középkori röghöz kötés ismét megjelent, egyre nagyobb a szakadék a város és a vidék között, a végekről sem szakmai, sem szellemi kihívók nem érkeznek, de hírnökök sem, akik elmesélnék, mit csinálnak, amikor az ország vezérkara leszarja őket.

Bajnai megemlíti, hogy a kulturális migrációval járó legélesebb konfliktus a nyelv szintjén bontakozik ki, mire Háy az időseket hozza fel, akik szinte turistaként élnek a valahai életük közegében, sem technológiailag, sem értékrendileg, sem nyelvileg nem értik a világot; a világot a történeteken keresztül lehet megérteni, a tényeket is, ezért nem mindegy, mit hogyan mondunk. Emellett fontosnak tartja, hogy a társadalom minden rétegéről a lehető legtöbbet tudjunk meg, lássuk, kik között élünk, és jó lenne most is egy közös akarat, mint ami a konkrét társadalomjobbító szándékkal létrejött nagy szociográfiai mozgalmakat is fűtötte, például hogy Magyarország ne legyen hárommillió koldus országa.

A csokimikulásos lány-ban és egy korábbi regényben, a Boldog boldogtalan-ban is megjelenik a boldogság hajszolásának és a kényszeres túlfogyasztásnak a kritikája. Bajnai kérdésére, miszerint a feltétel nélküli szeretet szükséglete miként egyeztethető össze a kapitalizmus alapvető logikájával, Háy azt felelte, hogy az olyan eredendő élmények, mint a szerelem vagy a szeretni tudás felerősítése önkéntelenül csökkenti az államok és nagyvállalatok rémuralmát, és néha csak ezek révén tud az ember feloldozást nyerni a lét miatti szorongástól.