Hát itt a vége…

Ritka adomány egy szerkesztő életében, ha végig tud vinni egy életműsorozatot. Én szerencsés vagyok: tizenegy évig élhettem Agatha Christie világában. Sohasem vették ki a kezemből azzal, hogy most van más, sürgősebb szerkesztenivalóm, őt meg bárki gondozhatja. Vagy azzal, hogy nem is kell őt gondozni. Egyszerűen csak adjuk ki, ami van. Egy szó, mint száz: gondoztam – gondozhattam – az életművet, amely az életem részévé vált.

Amikor a 2000-es évek elején az Európa elindította Christie életművének kiadását, Osztovits Levente engem bízott meg a feladattal. Így aztán lassacskán Christie az én homokozóm lett, és én boldogan játszottam benne – eldönthettem, mit adjunk ki és mikor, használjuk-e a régi fordítást, vagy csináltassunk újat. A könyvkiadás sajátosságai miatt szerkesztettem nyári könyvet januárban és karácsonyit kánikulában. Élveztem jó fordítók remek munkáját, és küzdöttem kevésbé jók harmatos szövegével, és remélem, nem tudja mindenki azonnal, mire gondolok a második kategóriával.

Egy ilyen hosszú kapcsolatot mérföldkövek tagolnak, hivatalosak és magántermészetűek. Az Agatha Christie Ltd. kétszeri tulajdonosváltása, amikor hónapokig nem hagytak jóvá egyetlen borítót sem… A mi kétszeri borítótervező-váltásunk, és a harag, amit a fejünkre idéztünk ezzel. A 120. és a 125. születésnap, a beléjük fektetett eszméletlenül sok melóval. A borítókat és fülszövegeket tartalmazó füzet, receptekkel a közepén. Az Agatha Christie Hírharsona. A felolvasószínház. A Youtube-ra feltett kisfilmek, hogy ki miért szereti a krimi királynőjét. Vacsora Londonban, a Brown’s Hotelben Mathew Pricharddal, Christie unokájával és sok kiadóval szerte a világból, akiknél szintén megjelenik. És a személyesek: hogy rá tudtam beszélni a férjem és az apám, hogy fordítsanak nekem. Haldokló apám, amint segít arab idézeteket kibogarásznom. A lányunk, amikor pirulva azt kérdezi, hogy megpróbálhatná-e az Úti célja ismeretlen lefordítását. És az ő új fordításával zárul a sorozat: apám vállalta eredetileg, de már nem jutott rá ideje.

Feleleveníthettem régi barátságokat, amikor megkértem kedvenc fordítóimat, ültessenek át magyarra egy-két kötetet. Kötöttem újakat, rajongókkal, mindenféle életkorúakkal és foglalkozásúakkal, és remélem, nem szakadnak meg most, hogy a sorozat véget ér. És kedvenc emlékem: egy különösen cuki tizenkét-tizenhárom éves kislány, aki egy könyvhéten megkért, hogy mint sorozatszerkesztő, dedikáljam neki a frissen vett könyvet.

Itt az utolsó kötet előttem. Ki emlékszik már arra, hogy mennyit nevettünk a szerkesztőségi titkárnővel, amikor minden új kötethez frissíteni kellett a végén a címek listáját, és mindig elrontottam valamit… Amikor negyedszer jött vissza Angliából a borító, hogy ők nem pont ilyenre gondoltak, csináljunk újat… Amikor hirtelen át kellett dolgozni a megjelenések sorrendjét, mert egy fordító csúszott, de szerencsére már ott állt az asztalomon egy későbbre tervezett mű, megszerkesztve… Mostantól teljes a sorozat.