2020.03.17. Különbnek lenni

Megváltozott minden, az utcák üresek, a boltokban eszelős felvásárlás indult, egy ismerős eladó mondja, hogy túlszárnyaltak minden eddigi rekordot. Holott van minden, de mi lesz, ha holnap nem lesz, nehogymár én legyek, akinek nem jut, mondja telefonba a raktáráruház parkolójában egy kövér férfi. A kisfiamra maszkot rakok, magamra is. Kiraboljuk a boltot, mondom. Ez tetszik neki. Az lesz a rabolt szajré, mondja, amit megveszünk. Jó, mondtam. És majd szétosztjuk a szegények között, mint Robin Hood. Ő most a kedvenc.

Mindenki szeretne jó lenni. Legalább azért, hogy szeressék. Nem baj, sőt tulajdonképpen szerencse, hogy úgy is lehet jónak lenni, hogy a jót tevő is jól jár. Bajban ismerszik meg a barát, és most baj van. Lehet barátnak lenni. Lehetünk együtt a bajban, hogy később lehessünk együtt a jóban. A postán rámszóltak, hogy csak ketten lehetnek bent, és mivel én gyerekkel mentem, s már eleve volt bent valaki, megszegtem a szabályt. Legközelebb várja meg, míg mindenki kimegy. Bocsánat, mondtam.

Délután a Szépművészeti Múzeumba megyek, immáron gyerek nélkül. Most pillanatok alatt átjutok Budáról Pestre. Meg kell néznem egy antik műtárgyat, amiről majd írni fogok egy őszi program számára, mert akkor már visszaáll a rend, mondták a múzeum munkatársai. A Dózsa György úti személyzeti bejáraton megyek be. Nincs kézfogás, messziről mutatkozunk be, megtartjuk az előírt távolságot. Volt egy év, már milyen régen, gondolom és mondom is a múzeumi munkatársaknak, amikor majd mindennap bementem ott. Akit szerettem, a könyvtárban dolgozott, végigolvastam Kassák minden lapját. Az eredeti példányokat hozta ki nekem kis gurulós kocsin. Újságkihordó voltam. Már nyolckor végeztem, kimentem Törökbálintra, ott volt az albérletem. A barátom elköltözött az anyjától, én költöztem a helyére. Készültem a felvételire, délután be a városba, együtt ebédeltünk, aztán beültem a könyvtárba, hatra mentem orosz nyelvtanfolyamra. Egy olyan fickó is járt oda, aki nagyon jól tudott, nem is értettem, miért jár. Egyetemre készült ő is. Elmesélte, hogy gyűlöli az apját, azt hiszem, ávós volt valaha, most, mármint akkor, amikor együtt utaztunk haza a buszon, meg talán valami politikai munkát végez vagy a vendéglátásban van, mint annyian a régi erőszakszervezet tagjai közül. Gyűlöli a kommunistákat, mondta. Az apja miatt. Harminc évvel később találkoztam vele. Hajléktalan szerzőknek szerkesztettem antológiát. Ő volt az egyik. Bölcselkedő verseket írt, haikukat, epigrammákat disztichonban. Még most is különbnek érezte magát a többiektől, ahogyan különbnek érezte magát a nyelvtanfolyamon, és különbnek nálam, akivel az óra után együtt utazott a buszon. Ő különb, mert miként az ókori cinikus filozófusok, az életmódjával tüntet a világ hamissága ellen.