'Valami orosz'

„A ?kéziratok nem égnek el” - mondja Woland, Bulgakov regényének talányos Sátánja, s ez a szállóigévé vált mondat a szerző munkásságának, főművének, A Mester és Margaritánakakár a mottója is lehetne. A regény - Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan - csak jóval az író halála után, 1966-ban jelenhetett meg, s azóta A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve.

A regényben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit.

A XX. századi világirodalomból nagyon kevés könyv vált annyira a kultúránk részévé - s köszön vissza a legkülönfélébb formákban könyvek lapjairól és filmek kockáiról -, mint épp a Lolita, az a regény, amelyet először, egy prűdebb korban, meg sem akartak jelentetni a merészen szexuális tartalma miatt, s amelyet sokáig mindenféle szexuális forradalmak híres-hírhedt műveivel volt szokás egy sorban emlegetni. Pedig mi sem állt távolabb a szerzőtől, mint a szexuális ösztön felszabadítására való törekvés.

Nabokov művészi célja nem egy perverzió fölmagasztalása, se nem elítélése: a mű metaforikus szinten az emberi 'én' börtönéről szól - pedofil főhőse, Humbert Humbert ahhoz a majomhoz hasonlít, amelyik 'létrehozta az első szénrajzot, amit állat valaha is készített, ez a vázlat a szerencsétlen pára ketrecének rúdjait ábrázolta'. A Lolita hallatlan sikerét elsősorban hihetetlen nyelvi és gondolati gazdagságának köszönheti: minden idők egyik legnagyobb művészregénye ez, amelyet képtelenség 'kiolvasni'.

1918. július 17. Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai.

Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat. Ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük a négy nővér életútját a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával.

'Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe.'

Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket, sokan koncentrációs táborba kerültek, sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.

2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat 'többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet'.

A Metró-regények és a Szürkület szerzője negyedik könyvében fantasztikus képet fest a mai Oroszországról, ahol semmi sem az, aminek látszik.

Glukhovsky fantáziája kimeríthetetlen, ám ezek a novellák minden őrült ötletükkel és sci-fis sztorijukkal együtt bámulatosan éles felbontásban ábrázolják a mai orosz életet, akár egy kis isten háta mögötti faluét, ahol észre sem veszik a pár nap alatt lezajlott nukleáris háborút, akár az ország két vezetőjének bonyolult kapcsolatát, akár egy vidéki orosz kiskirály elképzelését az igazi szabadságról.

1930 telén egy eldugott kis tatár faluban Zulejka végzi mindennapos munkáját, mindenben engedelmeskedve idős, a kegyetlenségig szigorú férjének. Megismerték már az új, „kommunista” rendszer minden borzalmát, éheztek, tűrték a megaláztatást mint parasztok és mint tatárok - de ha fogcsikorgatva is, mindig összeszedték magukat. Tehát „kulákok”. Most újra a „vörös hordát” várják rettegve… és az újabb csapás minden eddiginél pusztítóbb.

Zulejkát kitelepítettek százaival együtt marhavagonban indítják el a mindenkori száműzöttek útján Szibéria felé. Itt, az elképzelhetetlenül zord körülmények között találja meg igazi női énjét: szerelmes lesz, anya, vadász… szabad ember, egyenrangú a férfiakkal.

A Zulejka kinyitja a szemét a 2015-ös esztendő legnagyobb orosz könyvsikere lett: elnyerte a Nagy Könyv- és a Jasznaja Poljana-díjat.

A XV. századba varázsol bennünket Vodolazkin könyve: az embereket hol pestis, hol éhínség pusztítja, a keresztények a világvégére készülnek, de Kolumbusz közben felfedezi Amerikát... És valahol Oroszországban él egy különleges képességekkel megáldott orvos, Arszenyij, aki sorba járja a pestises falvakat, meggyógyítja, akit lehet, s elkíséri a halálba a gyógyíthatatlanokat. Messze földre eljut a híre, de ő maga sehogy sem lel nyugalmat: tudja, hogy élete nagy bűnét nem lehet jóvátenni. Egyre cipeli keresztjét, szent eszelős lesz belőle, aztán zarándok, aztán szerzetes, újból az emberek gyógyításának szenteli minden erejét... s végül remeteként éli le utolsó éveit.

A Laurosz egy középkori orosz szent élettörténete, de sokkal több is annál: időtlen könyv az örök szerelemről és az időről, amely talán nem is létezik.

A Laurosz a 2013-as esztendő irodalmi szenzációja lett, Vodolazkin a Nagy Könyv- és a Jasznaja Poljana-díjat is elnyerte vele.

Raszkolnyikov, a nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Úgy véli, hogy a 'nem közönséges' (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, a feltámadó lelkiismeret-furdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító.

Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.