A mennyország fogságában - első fejezet

Abban az évben ólomszínnel, zúzmarásan virradt advent minden napja. Kékes félhomály festette meg a várost, az emberek állig begombolkozva, nagykabátban siettek a dolgukra, leheletük gőzpamacsokat írt a hideg levegőbe. Kevesen álltak meg ekkortájt nézelődni a Sempere és Fiai könyvkereskedés kirakata előtt, és még kevesebben merészkedtek be, hogy érdeklődjenek az elveszett könyvről, amely egész életükben várta őket, pedig ha a könyv gazdát cserél, hacsak nem verseskötet, lendíthetett volna a bolt ínséges üzletmenetén.

– Énszerintem ma lesz. Ma fog megfordulni a sorsunk – jelentettem ki a nap első kávéja, azaz a tiszta, folyékony derűlátás bűvöletében.

Apám reggel nyolctól gyürkőzött a könyveléssel, zsonglőrködött a ceruzával és a radírral, majd felemelte tekintetét a pultról az utcára, ahol egymás után mentek el a kirakatunk előtt a vevők.

– Fermínnek tegnap eszébe jutott valami – mondtam. – Szerinte zseniális terv, és megmentené a boltot a küszöbönálló csődtől.– Bárcsak meghallaná szavaidat az ég, Daniel, mert ha így haladunk, és a karácsonyi vásár is befuccsol, januárban már villanyra se lesz pénz. Valamit ki kell találnunk.

– Azt adná az Úr!

Szó szerint idéztem:

– Mi lenne, ha kiállnék kirakatot rendezni egy szál alsógatyában, és erre bejönne egy gazdag, temperamentumos könyvimádó hölgy? Azt mondják a szakértők, hogy a nőktől függ az irodalom jövője, márpedig úgy éljek, hogy nincs a földön olyan lány vagy asszony, aki hegyvidéki testem nyers vonzerejének ellenállna.

Hallottam a hátam mögül, hogy koppan a földön apám ceruzája, és megfordultam.

– Fermín dixit – tettem hozzá.

Azt hittem, mosolyogni fog Fermín ötletén, de nem rezzent fel a hallgatásból, ezért lopva ránéztem. Idősb Sempere nemcsak hogy semmi mulatságosat nem talált ebben a badarságban, de úgy merengett el, mintha komolyan fontolóra venné.

– Még ilyet – suttogta.

– Lehet, hogy Fermín ráhibázott.

Nem győztem csodálkozni. A megcsappant bevételek apálya, amely hetek óta sanyargatott minket, talán már kikezdte tiszteletre méltó apám józan ítélőképességét.

– Ugye nem engeded meg neki, hogy gatyában flangáljon?

– Nem, nem erre gondolok. Hanem a kirakatra. Most, hogy mondtad, eszembe jutott valami. Talán még van időnk megmenteni a karácsonyt.

Máris eltűnt az irodában, és amikor visszatért, a szokásos téli viselete volt rajta: ugyanaz a kabát, kalap és sál, amelyekre gyerekkoromból emlékeztem. Bea, a feleségem egyszer azt mondta, hogy szerinte apám 1942 óta nem vett magának új ruhát, és a jelek szerint nem is tévedett. Amikor apám szórakozott mosollyal felhúzta a kesztyűjét, azt a gyermeki csillogást láttam a szemében, amit csak a nagy vállalkozások csaltak ki belőle.

– Itt hagylak egy kis időre – mondta. – El kell intéznem valamit.

– Megkérdezhetem, hova mégy?

– Meglepetés. Majd meglátod.Rám kacsintott.

Kikísértem az ajtóhoz, és elnéztem, ahogy katonás léptekkel az Angyal kapu felé veszi útját, majd elvegyül az újabb hosszú tél hamuszínű árnyai között a járókelők szürke áradatában.