Hitler és Sztálin találkozása a boncasztalon

A „diktátorregény” problematikus műfaj: gyakoribb a művészi kudarc, mint a siker. Főleg, ha valós történelmi személyről szól a könyv. De akkor is, ha művészi fikcióról vagy vízióról van szó.

Csak néhány példát említenék.

Szolzsenyicin a Lenin Zürichben című kisregényében Lenin pszichológiai portréját rajzolná meg, és próbálná ledönteni a mítoszt, hogy az októberi forradalom vezére bölcs és emberséges ember volt, szinte istenember, de a kisregény aztán arra fut ki, hogy egy még nála is zseniálisabb elme, a zsidó Parvus ördögi tervét valósítja meg. Nem véletlen, hogy az egykor legendás művet ma már nemigen emlegetik Szolzsenyicin jelentős művei között.

Harry Mulisch, a sokáig Nobel-díj-várományosként is emlegetett, 2010-ben elhunyt holland író Siegfried című regénye egyértelmű csalódás volt. Egy diktátorregényt ugyanis elég pontosan körvonalazható elvárással vesz a kezébe az olvasó. Egy titok legalábbis részleges megfejtését várja: szeretnénk bepillantani a diktátor lelkébe, szeretnénk tudni tetteinek mozgatórugóit, azt a folyamatot, amely egy akár egyszerű, akár gonoszságában zseniális embert képessé tesz a tömeges gyilkosságokra. Mulisch szimpla, kissé ezoterikus ízű és már-már rögeszmés válasza – hogy Hitlerben a „semmi” testesült meg – aligha világít meg bármi olyat, amin komolyan el lehetne gondolkodni.

Hasonló kudarc a magyar származású híres argentin szerző, Andahazi-Kasnya regénye, A fejedelem is: Wari Fia, a regénybeli latin-amerikai diktátor a megtestesült gonosz (mintha vendégszereplő volna egy Stephen King-regényből) – gyerekkorának fantasyszerű leírásából megtudjuk, hogy Ördögasszony szüli, akinek a székletével együtt jön a világra, már újszülöttként egy egész falut (és az anyját is) elpusztító vulkánkitörést okoz, majd egy mitikus barlangban nevelkedik, hangyamérget szív anyatej helyett, egy varangy és egy kígyó neveli (amíg meg nem öli mindannyiukat), s el nem indul a világba, hogy láthatatlan tanácsadójának sugallatait követve megszerezze a hatalmat. A szerző válasza tehát alig több, mint Mulisché: Hitler „semmi”, Wari Fia „maga a gonosz”.

Vladimir Nabokov az egyébként zseniális Baljós kanyar című regényében próbálja megfejteni a titkot: az ő diktátora tökéletesen tehetségtelen ember, aki épp emiatt képes maga mellé állítani az emberek többségét: az „átlagembereket”. Kicsit félve mondom (mert ki vagyok én, hogy kritizáljam az isteni Nabokovot?), hogy az ő diktátora sem igazán meggyőző. Azért a hatalom megszerzéséhez és megtartásához nem elég tökéletes „átlagembernek” lenni.

Folytathatnám a sort (akár Mario Vargas Llosával, García Márquezzel és Sartre-ral például), de inkább próbálok valami magyarázatot adni: miért olyan nehéz jó regényt írni a tömeggyilkos diktátorokról? Talán azért, mert nem is akarjuk megérteni, hogyan lehet képes valaki emberek százezreinek vagy akár millióinak meggyilkolásáról dönteni. A nagy, immár frázissá vált wittgensteini mondattal élve: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Csak gondolatébresztő érdekességként teszem hozzá: Martin Amis, a világhírű angol író (akit éveken át konokul kiadtunk, de a magyar olvasóknak nem kellett), legújabb regényében egy koncentrációs tábor főnökének romantikus szerelmét meséli el, amire az olvasók, még a Martin Amist egyébként kedvelő olvasók és kritikusok többségének is az volt a reagálása, hogy nem: ezt nem akarjuk elképzelni – nem akarjuk átérezni azt, hogy egy tömeggyilkosnak is lehettek emberi érzései, és gyengéden szerethetett egy nőt.