Szívcsapda
2015. január 26.
Egyébként azt hiszem, nem jó cím, mint ahogy a Zabhegyező sem: ezért is fog most nálunk új címmel, új fordításban megjelenni. Nagyjából követve a nemzetközi trendet, mert a legtöbb országban valahogy lefordították az eredeti, angolul is furcsán hangzó címet, a Catcher in the rye-t. Németül Der Fänger im Roggen (Az elkapó a rozsban), oroszul Nad propasztyu vo rzsi (A szakadék fölött a rozsban), spanyolul El guardián entre el centeno (Az őr a rozsföldön), portugálul O apanhador no campo de centeio (Az elkapó a rozsföldön).
,Az olaszok nem, az ő fordításuk címe ,Il giovane Holden ,(Az ifjú Holden). Barna Imre, az újrafordító majd mindent el fog magyarázni mindenféle interjúkban és cikkekben, a hosszú vívódását is, amíg a „Rozsban a fogó” változat mellett döntött, én egyetlen gondolatot vetnék fel elöljáróban: egy nagy (és ma már klasszikus) műnek, amilyen a ,Rozsban a fogó, a cím is fontos részét alkotja, nem bánhatunk vele kényünk-kedvünk szerint, mint valami hollywoodi sikerfilmmel.
A Rozsban a fogó persze egészen biztosan „szívcsapda” (évtizedek óta ejti rabul a fiatal olvasókat, Barna Imre majd erről is fog mesélni, gondolom), és szívcsapda lesz, remélem, még jó sok könyvünk. A vadonatúj Stephen King-regény például, amely egy fura papról, Istenről, a vallásról és a démonról mesél – tipikus King-sztori, már ha van ilyen, mert a Mester mindig megújul. És olyan termékeny mostanában, hogy alig lehet követni mindazt, amit ír – aminek mi persze csak örülünk. ,
Krzysztof Varga új könyve, a Mangalicacsárdás sem fog hidegen hagyni minket, magyarokat, az biztos: az első könyvét sokan sokféle érzelmekkel olvasták (egyesek meg is sértődtek rajta): Varga (akinek az édesapja magyar, az anyanyelve lengyel) azóta még magyarabb lett, megértőbb is velünk, de attól még nem rakunk mindent zsebre, amit rólunk ír.
Egressy Zoltán új könyvét, melyben sokat mesél a Törőcsik András iránti rajongásáról, most olvastam (áprilisban jelenik meg), és még a hatása alatt állok. Arra például, amikor Törő Debrecenben kihagyta a tizenegyest, én máshogy emlékszem. Nem úgy, hogy akkor már semmi sem érdekelte, az se, hogy bemegy-e a lövése. Én is ott voltam azon a hideg téli napon, a Megyeri úton, és azt láttam, hogy a játékra alkalmatlan, havas-jeges pályán ő volt messze a legjobb. Egyedül ő akart és tudott focizni még ott is, ment neki a játék, élvezte, és ezért gondolta, hogy be fogja lőni – mert különben nem ő lőtte a tizenegyeseket. Minden más olyan ebben a könyvben, hogy belesajdul a lelkem (persze, ez is), 1978-ban például, amikor Törőt Argentínában kiállították – na, az pontosan úgy volt, ahogy Egressy leírja. És ugyanazt éreztem én is. Ugyanúgy tört össze a világ…
Roman Szencsin A Jeltisev család című könyve egy széttört világban játszódik: egy orosz faluban, ahol az emberek többségének a legkisebb esélye sincs arra, hogy megéljen valahogy. Én fordítottam: keserűen, dühöngve magamban, beleélve magam a hősök sorsába – az nem lehet, hogy ennyire tehetetlen legyen az ember! Az ember minden helyzetben próbáljon ember maradni. Miközben, ha mástól nem, egy másik orosztól, Varlam Salamovtól tudom, hogy vannak helyzetek, amikben semmi sem marad az emberből.
Milan Kundera új regényét úgy fogom olvasni, gondolom, ahogy minden Kunderát: egyrészt élvezettel, de vitatkozva is vele – mert mindig azt hiszi, hogy ő mindent jobban tud. Mondjuk, lehet, hogy igaza is van. Az új Háy-könyvet úgy, mintha én is benne lennék az egész gyerekkorommal (mert mindig ezt érzem, amikor Háyt olvasok). Javier Cercas új könyvét szerelmesen olvastam: mert a két főhőssel együtt én is szerelmes lettem Terébe – lehet, hogy így nem lenne szabad olvasni (mert az ember elveszíti a józan ítélőképességét), de időnként így sikerül. Az új Pelevin-regényen kicsit bosszankodtam (miért nem ír végre kicsit magáról is?), de az alámerülés a pelevini-buddhista filozófia mélységeibe erős trip volt, talán a legerősebb minden eddigi közül.
De a most induló félévből a kedvencem Margaret Atwood könyve (Nabokovot most nem számítom ide: ő az abszolút kedvenc, ő csak Homéroszhoz és Shakespeare-hez mérhető, nálam ő nem indul semmilyen versenyben): izgulok, hogy végre az olvasók is észrevegyék a kanadai írónő zsenialitását…
A többi könyvünkről pedig (új Tolkien, új könyv Coco Chanelről, új Metró Univerzum-kötet, egy Merle-regény, amely még sohasem jelent meg magyarul, a leendő Fesztivál-nagydíjas Jonathan Franzen önéletrajzi kötete, John Lukacs magyar tárgyú írásai és a többi) írunk majd szép sorban, ahogy megjelennek.
M. Nagy Miklós
az Európa Könyvkiadó igazgatója