A Mester neve

A múltkor egy műfordítós tárcában megint a Mesterre tereltem a szót. Vagyis vele példálóztam. Hogy egyszer régen az ő „magyar hangjá”-nak nevezett egy képaláírás, és milyen találó is ez, merthogy az amúgy ferdítő ford. nemcsak gúzsba kötve táncol, áthangszerel és recitál, nemcsak Bábel titkos ügynöke, hanem a Nagy Ember szinkronhangja is ő. A lap főszerkesztője erre megkért szépen, hogy anonimizáljam a Mestert, túl sokszor írok róla mostanában. Az a gondolatmenetem mármost éppen arról szólt volna, hogy szinkronhangnak lenni dicsőség ugyan, de korántsem akkora (na hiszen!), amekkora a szinkronizált celebnek kijár, de mit volt mit tenni, töröltem a mondatból a Mester nevét. Nem tudom, nem keltettem-e ezzel épp olyan látszatot, mintha mindennek ellenére mégiscsak dicsekedni akartam volna, mindenesetre úgy látszik, annyira rögzült bennem ez a gátlás, hogy még a következő alkalommal sem böktem ki, hogy róla beszélek, pedig akkor már kifejezetten az ő új regényére célozgattam burkoltan. ,

Most viszont fordul a kocka. Ugyanis jön, jön, jön nálunk, az Európánál is az új Eco-regény, és mivel elég régen írtam már európás blogot, az most a minimum, hogy produkálok végre megint valami ecósat. Miközben az, hogy tényleg jön, jön, jön-e (Karácsonytól a mozikban!), elég nagy mértékben énrajtam múlik. Elkészülök-e határidőre az én notóriusan lassú tempómban annyi más teendő – olvasás és szerkesztés, pódiumlecsózás és tárcaírás – mellett?

Megírom ezt a blogot, és megyek vissza fordítani.

Szóval. Az új Eco-regény, melynek olaszul a frappáns Numero Zero, magyarul meg (egyelőre) Mutatványszám a címe, arról szól tehát…

Állj, emelem föl erre most én is a főszerkesztői ujjamat. Tényleg elmondjam? Hogy a kilencvenes években egy politikai botrányra szakosított új lap próbaszámán dolgozó szerkesztő egyszer csak megdöbbentő információ birtokába jut, miszerint a kor titkosszolgálati botrányainak és terrorcselekményeinek hátterében az áll, hogy annak idején, 1945. április 28-án Mussolinit valójában…

Nem, nem mondom el. Ennyit se, különben rám sül (tévesen amúgy), hogy lelövöm a poént. Hogy akkor mivel csináljak kedvet a könyvhöz? Sejtelmeskedhetnék, igen. Sikerül-e hősünknek kereket oldania az üldözők elől, miután rájön, hogy… (De kik is ők, az üldözők?) És miért üldözik (üldözik-e?) őt? És hová lett Braggadocio? (Az meg kicsoda?) Nem. Maradok akkor már inkább a jól bevált fülszövegsémánál, a „nemcsak, hanem, is”-nél. Hogy nemcsak lélegzetelállítóan izgalmas krimi, hanem lenyűgözően tartalmas és mély kordokumentum is. Vagy fordítva: nemcsak tartalmas és mély, hanem kriminek is letehetetlenül izgalmas is… És így tovább.

Vagy: eddig, és ne tovább.