Bob Dylan az önéletrajzában hol szellemesen, hol költőien mesél pályafutásának kezdeteiről. Milyen volt, amikor a hatvanas évek elején megérkezett New Yorkba, amely a lehetőségek városa volt akkor: hajnalig tartó bulik, a világirodalomra való rácsodálkozás, a múló szerelmek és az életre szóló barátságok születésének színhelye.
Megismerjük a könyvből a páratlan karrier első lépéseit, s egyben a művész gondolatainak alakulását – Dylan különleges kifejezőerővel és a dalaira is olyannyira jellemző sajátos ritmusban mesél az emberekről és a helyekről, amelyek formálták őt: előadóként, dalszerzőként, költőként, emberként.
Nem egyszerű önéletrajzi írás ez a könyv, hanem egy – ma már Nobel-díjas – író remeklése.


"Joan Baez írt rólam egy protest dalt, amely rengetegszer ment a rádióban; arra ösztökélt benne, hogy álljak ki, nézzek szembe a feladattal, vezessem a tömegeket – legyek hadvezér, a keresztes hadak főparancsnoka. A dal úgy zúdult rám a rádióból, mint egy közérdekű közlemény. A sajtó sem adta fel. Néhanap kénytelen voltam kimozdulni, és adni egy-egy interjút, hogy rám ne törjék az ajtót. A kérdéseik általában így kezdődtek: – Beszélhetünk majd napi eseményekről is? – Hát persze, például miről? – A riporterek bombáztak a kérdéseikkel, én meg újra meg újra elmondtam nekik, hogy nem vagyok senkinek és semminek a szószólója, csak zenész vagyok. Erre úgy néztek a szemembe, mintha a whisky vagy a több marék amfetamin nyomait keresnék. Fogalmam sem volt, mi jár a fejükben. Később utcára került egy cikk ezzel a címmel: "A szóvivő tagadja, hogy szóvivő". Úgy éreztem magam, mint egy kutyák elé vetett húsdarab."


Fordította: Révbíró Tamás



Olvasson bele: Részlet a könyvből