"Hedonikus olvasó vagyok; érzelmeket keresek a könyvekben" - írja Borges az Isteni Színjáték-ról szóló esszéjében (hozzátéve: ez "olyan mű, amit mindannyiunknak olvasnunk kell"), s a kötetben szereplő írások nagy része pontosan erről, az olvasás- és újraolvasás - élvezetéről szól. Arról például, hogy miként nyűgöz le bennünket Cervantes "modora", amikor pedig "nincs tökéletlenebb Cervantes stílusnál". Vagy hogy miért kelt különleges esztétikai gyönyört Kafka műveinek - Borges szerint szándékos - befejezetlensége. Hogy mitől olyan intenzív Shakespeare Macbeth-je, "amilyen intenzív az irodalom csak lehet". Hogy milyen, az irodalom lényegi misztériumához kapcsolódó problémákat vet fel egy-egy fordítás (például egy Paul Valéry vers spanyol változata). Hogy Walt Whitman a Fűszálak-ban hogyan alkotott egy "olyan furcsa teremtményt, akit a mai napig sem értünk teljesen". Hogy miért van valami szent minden könyvben, még akkor is, ha "tele van hibával". Hogy miért fontos műfaj a krimi, és különösen most, amikor "irodalmunk a káosz felé tart". Hogy mit jelent az irodalomban az álom, mely tán maga is esztétikai mű, sőt "a legősibb esztétikai megnyilvánulás". Hogy miért olyan érdekes Swedenborg túlvilág-ábrázolása, amelyben a pokol "az aljas politika, az összeesküvés világa", de a kárhozottak jól érzik magukat benne.
Borges életműsorozatának újabb kötete - bár a szerző már-már zavarba ejtő műveltséggel és ötletességgel elemzi a világirodalom jeles műveit és a filozófiatörténet legbonyolultabb kérdéseit - önfeledt kalandozásra csábít a könyvek világában, s nyugodt szívvel elmondható róla is, amit Borges írt kedves könyveiről: "Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés."
