Robert Merle-t szívükbe zárták a magyar olvasók, már-már halhatatlannak hitték, mint a nagyon szeretett és csodált öregeket szokta az ámuló fiatal nemzedék. Az író lenyűgöző szellemi frissességgel dolgozott kilencvenedik életévén túl is, közkívánatra gyarapította újabb és újabb kötetekkel a Francia históriá-t. 2004-ben, 95 éves korában bekövetkezett halála pedig valóban nem volt egészen természetes, fedi fel sok egyéb mellett apjáról írott életrajzában második házasságából született fia, Pierre Merle.
Robert Merle zárkózott ember volt a magánéletben, féltékenyen őrizte titkait, de nem hagyta veszendőbe menni: amellett, hogy műveiben megörökítette magát (és övéit), gondosan tárolta iratait, leveleit. Pierre Merle pedig ezekre támaszkodva idézi fel apja kivételes pályafutását.
Szó esik a Franciaországból Algériába származott szegény felmenőiről, korán elhalt, imádott apjától örökölt nyelvtehetségről, a tanári és írói ambícióiról, németországi fogságáról a második világháború alatt, politikai elkötelezettségeinek viszontagságairól, kiadókkal folytatott patvarkodásairól, házairól, autóiról.
És persze az asszonyokról-lányokról az életében, kardos, fukar anyjáról, melegszívű, okos nővéréről, angliai első szerelméről, első feleségéről, aki hűtlen lett hozzá hadifogsága alatt, a fehérneműárus kedvesről, aki a megszállt Párizsban visszaadta életkedvét, a második feleségről, aki vállalta érte az apai kiátkozást, de kapcsolatuk megromlása után ádázul harcolt ellene a gyerekeikért, a tragikus véget ért harmadik feleségről, és egyéb bájos és bajkeverő alakokról.
Robert Merle nem volt szent, de egy erényhez utolsó percéig ragaszkodott: az önsajnálatot mélyen megvetette. Mérhetetlen érdeklődéssel fordult szűkebb és tágabb környezete felé. Mesterségem a halál című regényét tartotta legjobb írásának, mert úgy érezte, talán tett-értékű egy jó ügy szolgálatában. Kudarcait és tévedéseit pedig nyíltan beismerte. Nem egy mélypontja volt életének, de műveiben megírta szebbik mását a maga és a mindenkori olvasó örömére.
