Valérie Perrin: A 19-es szoba

Mindig az Ouest Hotelben szálltam meg, pár lépésnyire a Saint-Lazare-tól. Akkoriban Normandiában éltem és dolgoztam, de hivatalos útjaim gyakran vezettek Párizsba.

Az utolsó előtti alkalommal 2007. június 21-én szálltam meg ott. A pályaudvarról mindössze néhány perc alatt elértem a szállodába, és máris a szobám felé vettem az irányt. Úgy terveztem, hogy belemerülök a regénybe, amelyet Deauville-ből indulva kezdtem el olvasni. Este kilenc tájt érkeztem, másnap kora reggel lett volna egy találkozóm. Amikor beléptem a 19-es szobába, széthúztam a függönyöket és ablakot nyitottam. Az udvaron muzsikus bandák egymást váltva ünnepelték a nyár beköszöntét. A járókelők itt-ott csoportokba verődtek, s összekapaszkodva táncra perdültek. Szép látvány volt, de kirekesztettnek éreztem magam a mulatságból. Mint kamasz koromban, amikor a vézna lányra, aki voltam, rá sem hederített senki egy buliban.

Az útitáskámat letettem az ágyra. Kivettem belőle a ruhát, amit majd másnap, a találkozón viselek. Amikor kinyitottam a ruhásszekrényt, elpattant az arany karkötőm egyik szeme. Leguggoltam, és miközben a vállfák alatt keresgéltem a láncot, hirtelen mintha megérintett volna valaki. Talpra szökkenve hátráltam. A szekrénybelső bal oldalán egy árny lapult. Mintha valaki a sötétben rejtőzött volna. Már-már kirohantam a szobából, amikor ráeszméltem, hogy csupán egy ottfelejtett ruhadarab lóg odabent.

Az egyik ujjánál fogva finoman magam felé húztam.

Egy gyönyörű barna bőrkabát volt. Különleges darab. Férfi fazon. Hogy kerülhetett ebbe az egyszerű szállodába, amely tiszta volt ugyan, de nem egy luxushotel? A márkát jelző címke is összeférhetetlenségről árulkodott.

A kabát gallérja régies, kifinomult illatot árasztott.

Nem hívtam a recepciót, lehúztam a kabátot a vállfáról. Valami furcsa rokonság érzete ragadott magával azonnal a kabát tulajdonosa iránt. Vagy volt tulajdonosa iránt. Vajon mennyi ideje áll üresen ez a szoba? Tegnap óta? Egy hete? Hány napja felejtették ezt a kabátot a szekrény zugában?

Mielőtt a zsebeibe nyúltam volna, beledugtam az orrom a selymes tapintású bélésbe. Úgy szívtam magamba, akár valaki bőrének illatát. Ahogyan valami bizonyítékot, nyomot vagy jelet keresünk. Ahogyan az eltelt időt akarjuk felmérni.

Hány éves, milyen magas, milyen színű a haja.

2007-ben már időtlen idők óta csak a gyerekeim illatát lélegeztem így be. Már senki sem szeretett, és én sem szerettem senkit. Fanny Ardant azt mondja a Szomszéd szeretők-ben: „Ahhoz, hogy szeressenek, szeretetre méltónak kell lennünk, és bennem már nincs mit szeretni.”

Épp kilábaltam egy jövőtlen, reménytelen, folytathatatlan szerelemből. Egy őrült szerelemből, amely mindent kiölt belőlem. Kivérezve, már semmire sem voltam jó. Ezt tette velem ez a kapcsolat. Mitől döbbenünk rá, hogy fordult a kocka, és már nem szeretnek minket? Mitől döbbenünk rá, hogy túl vagyunk a szenvedésen?

2007-ben állandóan Cali egyik dalát hallgattam, az „Azt mondta” címűt, amit a gyerekeimmel együtt szökdécselve, teli torokból énekeltem: „Tegnap azt mondta, azt hiszem, már nem szeretlek, állj talpra hát, állj talpra megint. Lalala, lalalalalalala.”

Soha egyetlen dal sem volt még rám ilyen jótékony hatással. Neki köszönhetően egyszerre megértettem: szabadulóban vagyok egy szörnyűséges szenvedély rabságából.

A kabát jobb zsebében egy láthatólag sok vihart kiállt, szamárfüles zsebkönyv lapult. Kathrine Kressmann Taylortól a Címzett ismeretlen. A szívem hevesebben vert, amikor felfedeztem, hogy a regényben szereplő Max nővérének ugyanaz a keresztneve, mint nekem. Ez a név olyan ritka, hogy ez idáig senkivel sem találkoztam, aki ugyanezt a nevet viselte volna.

A bal zsebben egy vadonatúj, még üres, spirálos jegyzetfüzet volt és egy kéteurós érme.

Az ágyra fektettem a kabátot, hogy az egyetlen belső zsebét is átkutassam, amelyben egy szép, kék tintával teli töltőtoll volt és egy fekete tárca. Benne egy szőke hölgyről készült szépia fotó, az öltözék és a frizura alapján minden bizonnyal az 1940-es évekből. És egy darabka csomagolópapírra felírva egy cím: rue Quincampoix 7. Semmilyen személyes okmány. Se név, se bankkártya, se csekkfüzet.

Csalódott voltam. Késznek éreztem magam elhagyni a hotelt, hogy visszajuttassam a kabátot a tulajdonosának.

Belebújtam. Felhúztam a cipzárt. Lötyögött rajtam, mégsem éreztem még semmiben ilyen jól magam. Ledőltem az ágyra és elmerültem a kabát illatában. Az ablakon most latin-amerikai zene áradt a szobámba. Mintha messzire röpültem volna, egy idegen országba. Ahol a zene a járdákon hömpölyög, és ahol valaki szeret, és mindenüvé elkísér.

Aztán ismét belefogtam az egyszer már olvasott Címzett ismeretlen-be.

„Kedves Martin,
hát visszatértél Németországba. Mennyire irigyellek…”

Helyenként, ahol vízcseppek hullottak rájuk, eltűntek a szavak. Egész éjszaka próbáltam megfejteni, vagy kitalálni, mi állhatott az elmosódott szavak helyén, és beírtam őket a kék tintás töltőtollal.

Már hajnalodott, mire elaludtam. A kabát rajtam volt, hozzám simult. Nem tudom, álmodtam-e valamit. De kipihenten ébredtem, és az előttem álló nap tündökletesnek tűnt. Évek óta nem voltam ilyen vidám.

Féltett kincsemet az útitáskámba rejtve hagytam el a szállodát. A találkozómat lemondtam. Mielőtt fölszálltam volna a deauville-i vonatra, elmentem a rue Quincampois 7-be, ahol csupán egy lemeszelt üvegű kirakatot találtam és egy ősréginek tűnő „Eladó” táblát.

Amint hazaértem, írni kezdtem, és soha többé nem váltam meg becses töltőtollamtól.

2009-ben utaztam ismét Párizsba, hogy aláírjam az első kiadói szerződésemet. Ekkor szálltam meg utoljára az Ouest Hotelben.

Egy boríték várt – már két éve. A recepciós átnyújtotta a fehér borítékot. „Régen hagyták itt önnek ezt a levelet, de mivel nem tudtam a lakcímét, megőriztem. Gondoltam, egyszer talán újra eljön hozzánk.”

Ismét végigmentem a padlószőnyeges folyosókon, megcsapta az orrom a falak ismerős illata, de most egy másik szobában, a 28-asban kötöttem ki. Gépiesen bekukkantottam a ruhásszekrénybe, amely most üres volt, azután kíváncsian feltéptem a borítékot.

Arra gondoltam, hogy talán az egyik régi kollégám üzent, aki tudta, hogy ebben a hotelben szoktam megszállni. Néhány kézzel írt szó volt csupán, de nyomban felismertem az írást a dőlt „i” betűről, amely épp olyan volt, mint a Quincampoix szóban.

„Egy »Griselle«-karkötő a kabátért cserébe. Este nyolc után elérhető vagyok a 0614789000-ás számon.”

Kamocsai Ildikó fordítása

A szerző sikerkönyve