Pápa, pápább…

A közönséges halandó ugyanis általában „viszonyul” az aktuális pápához, a földi helytartóhoz. Legalábbis kíváncsi rá, kivel vannak jóban odafenn. Mi több: a katolikus egyházfőt a nem közönséges református is számon tartja. Lator László születésnapjára például a pápa mindig hivatalos, csak sosem értesül róla. – Kit hívjunk meg? – kérdezzük Lászlótól minden évforduló közeledtével. – A római pápát – vágja rá gondolkodás nélkül. – Nem kell variálni.
 ,

Ferenc már a harmadik pápa, aki esetünkben szóba jöhet. Volt a lengyel, akin sokáig csüggtünk szeretettel személyesen is, aztán jött a német, akit nagyon gyorsan váltott a jelenlegi, az argentin Jorge Mario Bergoglio. Ő most a legpápább. Tegyük fel, meghívjuk, tegyük fel, eljön. Mégis hogy nézne ki egy ilyen program? Elmegyünk metróval a menzára, fogjuk a tálcát, az evőeszközt meg a szalvétát, beállunk a sorba, elvesszük a fehér fityulástól a gulyáslevest túrós csuszával, helyet keresünk, lehuppanunk, a Szentatya keresztet vet, elmondja az asztali áldást, aztán kanálcsörgés közepette elbeszélgetünk az irgalmas pápa és az alanyi költő aktuális teendőiről, emeljük poharunkat, majd pedig villamossal kidöcögünk a város peremére. Útközben hagyjuk, hogy a galambok és a gyerekek a vállunkra szálljanak vagy amit akarnak, alamizsnálkodunk, és belenézünk a koldus szemébe (azéba is, amelyik mihelyt kiszáll a villamosból, káromkodva vedli le a szerepét). A külvárosban a Szentatya délutáni misét celebrál. Nem a bazilikában, a Mátyás templomban vagy a ferenceseknél szeretné ugyanis elmondani, hogy mi az ő pápai ars poeticája, hanem ott, a peremvidéken, ahol szerinte minden felelős papi személy legfőbb tennivalója van. A nyájban. Mert mint írja „lelkipásztornak lenni azt is jelenti, hogy hajlandóak vagyunk a nyáj között és mögött is menni, odafigyelni a szenvedők szótlan panaszára, és lelassítani azok mellett, akik úgy érzik, nem képesek továbbhaladni, hogy készen állunk másokat felsegíteni, biztatni, és reményt adni nekik”. Beszél a hatalom, a pénz, a korrupció, a karrierizmus, az önzés és a közöny rákfenéjéről, a folyamatosan esedékes egyházi reformról, az irgalom meg a jóság kultúrájáról. Végül még a püspöki mottóját is megosztja a hallgatósággal – miserando atque eligendo –, és valakinek egyszer csak feltűnik, hogy Ferenc pápa nem most, pápává választásakor találta ki ezt az egészet. Ez az ember az életét tette fel arra a mottóra. ,