Hrabal úr
2015. május 4.
És akkor, szerkesztő úr, ez a Hrabal úr, aki ilyen furcsa öregember lett, elhatározta, hogy megeteti a galambokat, és ehhez persze ki kellett másznia az ötödik emeleti ablakpárkányra, mert hát mindig úgy gondolta, hogy aki az állatokkal haverkodik, az potyán barátkozik Istennel, és akkor egyik kezében egy marék búza, a másik kezével még kapaszkodik a fehérre festett, elnyűtt, vedlett festésű közegészségügyi ablakkeretbe, nyolcvankét év után hirtelen csak ennyi kötötte ahhoz a valósághoz, nyolcvankét év minden eseménye, minden szava, minden tette ide vezetett, errefelé sűrűsödött, ehhez a pontszerű pillanathoz, ehhez az öreg kézhez, amely ebbe az ablakkeretbe kapaszkodott, ahol a párkányon az éhes galambok búgva és toporogva várták a megszokott búzát, és akkor ez a Hrabal úr kinyitotta az egyik tenyerét és a galambok felé nyújtotta, előre a levegőbe, egyetek, egyetek, madárkák! És amikor megtalálták a testét, még mindig a markában szorította a búzaszemeket, és a fehér galambok ott burukkoltak a teste körül, és a kórház fehér murvával felszórt köve is, meg a Hrabal úr fehér kórházi fürdőköpenye is csupa-csupa véres galamblábnyom volt, úgy piroslottak azok a lábnyomok, mintha bonyolult sorminták lennének, vörös rúnák egy fordulatos, barokkosan rafinált történetben, át- meg áthurkolták egymást a nagy toporgásban és mondaniakarásban.
Mert hát kanyargós történet volt ez, szerkesztő úr, olyan nagyon is kelet-közép-európai történet, ami nem annyira földrajzi jelző, talán sokkal inkább itt bennünk van, kelet-közép-európaiakban, mert hát a tájak itt is csak olyanok, mint máshol, akármit is írjanak a költő urak a saját falujuk templomtornyáról, egy másik költő úr rögtön összekeverné azt bármelyik másikkal, talán ezért érezzük azt, hogy minden a mi falunk templomtornyáról szól, ez a Kelet-Közép-Európa nem hagyja megfogni magát a megszokott módokon, már a nevét is állandóan magyarázni kell, hát hogyan lehet valami kelet-közép, vagy köztes, vagy éppen kelet-nyugat? Talán leginkább mégis úgy, ahogy ez a Hrabal úr magára vette, mint egy komoly, figyelemre méltó nagykabátot, amire az ember évekig vágyakozik, fontolgatja, hogy most már mindenképpen megveszi, még idén ősszel, mert szükség is van rá, meg mert olyan igazi, olyan tekintélyes dolog, egy ilyen kabátban egész másként néznek az emberre, egy ilyen kabátból vagy köpönyegből mások kandikálnak elő, ahogy annak idején a Gogol úr köpönyegéből előbújt egy komplett orosz irodalom, a Hašek úr kinyúlt pulóveréből meg a Kafka úr felhajtott gallérú malaclopójából pedig a cseh irodalom, a művészettörténész Fuks úr, meg a Páral vegyészmérnök úr, a sportriporter Pavel úr, és a többiek, köztük maga Hrabal úr is, ebben a jelentőségteljes nagykabátjában, amin látszott, hogy valamikor pompás, úri darab volt, csak azután a Hrabal úr magára szabta, hatalmas zsebeibe madáreleséget és macskakekszet dugott, meg papírokat, lapos fémpalackokban köménypálinkát, skatulyában mentolos pasztillákat, kopott bőrtárcában a sörre meg a villamosra való aprót, zsírpapír stanicliban töpörtyűt, tekercs cukorspárgát, és mindenekelőtt szövegeket, hosszan csapongó textusokat, gyerekkori, megsárgult fényeket, aranysárgán csorgó, habos napokat, saját magukat előretaszító, meg- megtorpanó és ismét nekilendülő történeteket.
Persze ne gondolja a szerkesztő úr, hogy ezek amolyan egyszerű, szimpla kis történetek voltak ott a Hrabal úr kabátjának zsebeiben, fondorlatos kis történetek voltak ezek, zsebcselek, ahogy a Hrabal úr is hívta őket, mint egy trükkös bicska: ránézésre becsukva még olyan egyszerű, de ahogy az ember sorra nyitogatja ki rajta a különféle eszközöket, kiderül, hogy mi minden van rajta, amire nem is gondolt volna, és egyre több és több dimenzió, nagyító meg apró mérőszalag, kanál, dugóhúzó, és minden egyes élen és apró szerszámon újabb és újabb lehetőségek, a fűrészben egy apró luk dróthámozóként szolgálhat, az ár egyben zsákvarró tű, és amikor előkerül a csont fogpiszkáló is, akkor az ember leginkább már csak boldogan nevetne, annyira szép az egész, kinyújtózkodott bicska, ahogy pengéit és rafinériáit szétterpeszti, mint egy csupa acélból és rugóból és élből álló, csillogó, hasznos virágállat, vagy mint maga az élet.
És ahogy az ember megcsodálta azt a bicskát, valóban inkább látta virágnak, mert a Hrabal úr is annak látta, mert ő is hitt abban, hogy a szépség valahol hasznos dolog, annak látta, mikor egy úgy sosemvolt múlt idő delejes sörgyárába bolyongott vissza, gyerekkora helyszíneire, annak látta a vasútállomáson, ahol ölésre trenírozott, halálra szánt katonákkal rakott hosszú szerelvények gördültek a keleti front felé, miközben az ifjú Hrabal úrfi szeme a kétségbeesett, buja testi vágytól és az égő testek vastag, zsíros füstjétől párásodott, vagy a vaskohókban robotolva, ahol az otromba öntőformákban gyártási hibás, súlyos, mégis törékeny öntvényekké kovácsolták az új társadalom vonakodó új emberét, annak látta még a tárgyak kaotikus végállomásán, a szemétégetőben is, ahol az irdatlan, nyöszörgő prések bűzös masszává sajtolták a selejtnek ítélt szavakat, hogy a masszából aztán megint csak szavak teremjenek, az élettől és a haláltól és a szövegtől és az alkoholtól és önmaguktól és egymástól megkótyagosodott festők és írók és filozófusok és kocsmatöltelékek és hivatásos bohémek és szoc-szürrealisták között, akik saját dadaista karneváljukat nyerítették koruk Prágájába, ami valahol mindvégig a Gólem, az alkímia, a hátborzongató beszélő bábok, az aranysárga nap és a habfehér felhők mögött leselkedő lidérces és ugyanakkor ellenállhatatlanul mulatságos valószerűtlenség Prágája maradt, ahol a turisták döbbenten nézik a pincesörözők pultjain a hasas üvegpalackok fűszeres ecetében pácolódó, halottsápadtra ráncosodott kolbászokat, amiket a kedélyes helyiek csak „vízbe fúlt embernek” hívnak, és hiába elektromosság meg bankok, meg szocializmus, meg internet, meg neoliberális gazdaságpolitika, meg a kladnói vaskohó, mert Prága valamiképpen mindezt a saját, feneketlen kabátzsebébe dugta, és arcát a tavaszi napsütésbe fordítva kiült sört inni és olajban eltett büdös sajtot enni valami megkopott kerthelyiségbe. ,
Szóval, szerkesztő úr, mindez csak arról szólna, hogy kerek száz éve született ez a Hrabal úr, aki már apró gyerekként, a nymburki sörgyárban végzetesen beleszerelmesedett a szavak áradásába, de mégis csak idősödő felnőttként vette a bátorságot, hogy végre leírja őket, akit a halál csak fiatalon érdekelt, mert öregen már mindig csak a lányokra gondolt, Hrabal úr, a közép-kelet-európai kisemberek sarkalatos bölcsességeinek tudója, a keresetlen monológok rafinált mesemondója, a spontaneitást precíz műgonddal csillogó szöveggé kalapáló ravaszdi, aki nélkül nem lenne ugyanaz a cseh irodalom, de még a magyar irodalom sem, és mi magunk sem lennénk ugyanazok, mert még a sör is másként ízlene, csak a macskák lennének talán ugyanazok, mert ők igazából mindig csak magától értetődően elfogadták a Hrabal úr irántuk való feltétlen rajongását, mert a macskákat nem érdeklik a szavak, csak az olyan világos és megfogható dolgok, mint például a Na Bulovce kórház járdáján heverő Hrabal úr holttestén sétálgató, búgó galambok.
Konok Péter
történész ,