Az elvesztett csatáról

Első hang:

„Ugyan minek akarod tudni? Szomorú történet ez. A háborúban ismerkedtem meg a férjemmel. Tankos voltam. Egészen Berlinig eljutottam. Emlékszem, ott állunk, akkor még nem volt a férjem, a Reichstag előtt, és azt mondja: „Házasodjunk össze. Szeretlek.” Engem meg olyan bánat fogott el ezekre a szavakra – por, mocsok, vér körös-körül, végig a háború alatt, szinte mást se hallottam, csak káromkodást. Azt mondom neki: „Előbb csinálj nőt belőlem: ajándékozz nekem virágot, suttogj a fülembe kedves szavakat, aztán leszerelek, és ruhát varrok magamnak.” Annyira feldúlta a lelkem, hogy szerettem volna megütni. Ő érezte ezt, a fél arca meg volt égve, csupa heg, és látom, hogy könnyek csorognak ezeken a hegeken. „Jól van, feleségül megyek hozzád.” Ezt mondtam… és magam sem hittem el, hogy ezt mondtam. Körös-körül elszenesedett romok, téglatörmelék, egyszóval háború…”

Második hang:

„A csernobili atomerőműtől nem messze laktunk. Én cukrász voltam, süteményeket sütöttem. A férjem meg tűzoltó. Még épp csak összeházasodtuk, kézen fogva mentünk a boltba is. Azon a napon, amikor felrobbant a reaktor, a férjem épp ügyeletben volt. Riadó: mentek, ahogy voltak, ingben, hétköznapi ruhában, robbanás történt az atomerőműben, nekik meg rendes védőruhát se adtak. Így éltünk… Egész éjjel oltották a tüzet, és akkora dózist kaptak, amit nem lehet túlélni. Reggel rögtön elvitték őket Moszkvába repülővel. Súlyos sugárbetegség… néhány hét marad az ember életéből… Az én férjem erős ember volt, sportoló, utolsóként halt meg. Amikor meglátogattam, azt mondták, speciális kamrában fekszik, oda senkit sem engednek be. „De hát szeretem őt” – könyörögtem. „Ott katonák látják el. Maradj veszteg!” „De szeretem.” A lelkemre beszéltek: „Ez már nem az az ember, akit szeretsz, hanem egy tárgy, amit dezaktiválnak. Érted?” Én meg egyre csak azt ismételgettem: szeretem, szeretem… Éjjel felmásztam hozzá a tűzlétrán… Vagy a portásoknak könyörögtem, lefizettem őket, hogy beengedjenek… Nem hagytam magára, vele voltam az utolsó pillanatig… A halála után… néhány hónappal később kislányt szültem, de csak néhány napig élt… Annyira vártuk őt, és én megöltem… Ő mentett meg, az összes sugárzást magába szívta. Picinyke volt… Pirinyó… Mennyire szerettem őket, mindkettejüket. Hát lehet ölni a szeretettel? Miért járnak kéz a kézben: a szeretet és a halál? Mindig kéz a kézben. Ki magyarázza ezt meg nekem? Térden kúszok a sírjuknál…”

Harmadik hang:

„Amikor először öltem meg egy németet… Tízéves voltam, a partizánok már elvittek magukkal a bevetésekre. Sebesülten feküdt a német… Rám parancsoltak, hogy vegyem el a pisztolyát, odafutottam, a német meg két kézzel fogva a pisztolyt céloz rám. De nem sikerül lőnie, mert megelőzöm…

Nem ijedtem meg, hogy megöltem… És nem is gondoltam rá többet a háború alatt. Sok halott volt körülöttünk, halottak között éltünk. El is csodálkoztam, amikor sok évvel később egyszer csak erről a németről álmodtam. Váratlan volt… Aztán többször is visszatért ez az álom… Repülnék, de ő nem akar elereszteni. Felrepülök… repülök, repülök… De ő utolér, és vele együtt lezuhanok. Valami árokba. Fel akarok állni… erőlködök… de ő nem engedi… Őmiatta nem tudok repülni…

Mindig ugyanaz az álom… Évtizedeken át nem hagyott nyugton…

Nem tudom elmesélni a fiamnak ezt az álmomat. Mikor kicsi volt, nem tudtam elmondani, meséket mondtam neki. Most már nagy, de most se tudom…”

Flaubert azt mondta magáról, hogy ő egy toll, én meg azt mondom magamról, hogy egy fül vagyok. Amikor megyek az utcán, és ilyen-olyan szavak, kifejezések, kiáltások ütik meg a fülemet, mindig azt gondolom: milyen sok regény tűnik el nyomtalanul az időben. A sötétségben. Létezik az emberi életnek az a része, a beszélgetéseké, amelyet sehogy sem tudunk meghódítani az irodalom számára. Még nem értékeltük, nem csodálkoztunk rá, nem ragadott meg bennünket. Engem elvarázsolt, és a foglya lettem. Szeretem hallgatni, ahogy az emberek beszélnek… Semmit sem szeretek jobban: ez a szenvedélyem.

Az utam, amely erre a pódiumra vezetett, majdnem negyven évig tartott – embertől emberig, hangtól hangig. Nem mondhatom, hogy mindig elég erős voltam ehhez az úthoz – sokszor megrendítettek és megijesztettek az emberek, volt, hogy elbűvöltek, volt, hogy iszonyodtam tőlük, szerettem volna elfelejteni, amit hallottam, visszatérni abba az időbe, amikor még tudatlan voltam. De hányszor szerettem volna sírni az elragadtatástól, amikor csodálatos emberrel hozott össze a sors.

Olyan országban éltem, ahol gyerekkorunktól a halálra tanítottak minket. Meghalni tanítottak. Azt mondták nekünk, az ember azért él, hogy odaadja mindenét, hogy elégjen, hogy feláldozza magát. Arra tanítottak, hogy szeressük az embert, akinél fegyver van. Ha más országban nőttem volna fel, nem tudtam volna bejárni ezt az utat. A gonosz könyörtelen, be kell oltani hozzá az embert. De mi hóhérok és áldozatok között nőttünk fel. A szüleink állandó rettegésben éltek, az igaz, és nem mondtak el nekünk mindent, vagy leginkább semmit sem mondtak el, de az életünk levegője volt megmérgezve ezzel. A gonosz mindig leselkedett ránk.

Öt könyvet írtam, de úgy érzem, hogy ez mind egyetlen könyv. Amely egy utópia történetétől szól…

Varlam Salamov írta: „Részese voltam az emberiség valóságos megújításáért vívott hatalmas, elvesztett csatának.” Én felidézem ennek a csatának a történetét, a győzelmeket és a vereségeket. Ahogy fel akarták építeni a Mennyek Birodalmát a földön. A paradicsomot! A Nap Városát! És mi lett belőle? Tengernyi vér, elpusztított emberi életek milliói. De volt idő, amikor a XX. század egyetlen politikai eszméjét sem lehetett összehasonlítani a kommunizmussal (és az októberi forradalommal mint az eszme szimbólumával), egyik sem vonzotta a nyugati értelmiséget és az egész világ népeit erősebben és fényesebben. Raymond Aron az orosz forradalmat „az értelmiség ópiumának” nevezte. A kommunizmus eszméje legalább kétezer éves. Megtaláljuk Platónnál – az eszményi, tökéletes társadalomról kidolgozott tanaiban, Arisztophanésznél – az olyan időkről való álmaiban, amikor „minden közössé válik”… Morus Tamásnál és Tommaso Campanellánál… Később Saint-Simonnál, Fourier-nél és Owennél. Van az orosz szellemben valami, ami arra késztette, hogy próbálja valóra váltani ezeket az álmokat.

Húsz évvel ezelőtt szitkokkal és könnyekkel búcsúztunk a „vörös” birodalomtól. Most már olyan nyugodtan tudunk a közelmúlt történelmére tekinteni, mint egy történelmi tapasztalatra. Fontos ez, mert a szocializmusról folytatott viták a mai napig sem csitultak el. Felnőtt egy új nemzedék, amelynek más a világképe, de sok fiatal megint olvassa Marxot és Lenint. Az orosz városokban Sztálin-múzeumokat hoznak létre, emlékműveket emelnek neki.

„Vörös” birodalom már nincs, de a „vörös” ember megmaradt. Tovább él.

Apám, aki nemrég halt meg, hithű kommunista volt az utolsó leheletéig. Őrizte a pártigazolványát. Sohasem tudom kimondani a „komcsi” szót, mert akkor az apámat is annak kellene neveznem, meg a szeretteim, ismerőseim közül még sokat. Ők mindannyian onnan valók – a szocializmusból. Sok idealista van közöttük. Romantikus lelkek. Most máshogy nevezik őket: a rabság romantikusainak. Az utópia rabjainak. Azt gondolom, mindannyian élhettek volna más életet, de ők szovjet életet éltek. Miért? Sokáig kerestem a választ erre a kérdésre – beutaztam a hatalmas országot, amelyet nemrég még SZSZSZR-nek neveztek, kazetták ezreit töltöttem meg interjúkkal. Volt a szocializmus, és egyszerűen ez volt a mi életünk. Morzsánként gyűjtöttem a „házi”, a „belső” szocializmus történetét. Azt, ahogy az emberi lélekben élt. Vonzott ez a kis térség – az ember… egyetlen ember. Igazából minden ott történik.

Rögtön a háború után Theodor Adorno megrendülten azt mondta: „Auschwitz után verset írni barbárság.” Az én mesterem, Alesz Adamovics, akinek hálatelt szívvel szeretném ma említeni a nevét, szintén úgy tartotta, hogy istenkáromlás a XX. század borzalmairól szépprózát írni. Kitalálni nem szabad semmit. Az igazat kell megírni, úgy, ahogy volt. „Irodalom fölötti irodalomra” van szükség. A szemtanúnak kell beszélnie. Emlékezhetünk Nietzsche szavaira is, hogy egyetlen művész sem bírja el a valóságot. Nem tudja felemelni.

Mindig kínzott, hogy az igazság nem fér el egy szívben, egy értelemben. Hogy szét van darabolva, sok van belőle, sok különféle igazság, szétszórva a világban. Dosztojevszkijnél találkoztam azzal a gondolattal, hogy az emberiség többet, sokkal többet tud magáról, mint amennyit sikerült rögzíteni az irodalomban. Mi teszek én? A hétköznapi érzéseket, gondolatokat, szavakat gyűjtöm. Korom életének gyűjtője vagyok. A lélek története érdekel. A lélek életmódja. Az, amire a nagy történelem rendszerint nem figyel, lekezelően tekint rá. A semmibe vett történelemmel foglalkozom. Nemegyszer hallottam, és mondják most is, hogy ez nem irodalom, ez dokumentarizmus. De mi az irodalom ma? Ki válaszol erre a kérdésre? Gyorsabban élünk, mint azelőtt. A tartalom szétszakítja a formát. Széttöri és megváltoztatja. Minden kiárad a medréből: a zene is, a festészet is – meg a szó is kitör a dokumentarizmus medréből. Nincs határvonal tény és fikció között, az egyik átfolyik a másikba. Hiszen a szemtanú sem szenvtelen. Az ember, amikor mesél, mindig alkot, harcol az idővel, mint szobrász a márvánnyal. Egyszerre színész és alkotó.

A kisember érdekel. Vagy inkább úgy mondanám, a kis nagy ember, mert a szenvedés naggyá teszi. Ő maga meséli el a könyveimben a maga kis történetét, és a maga történetével együtt a nagy történelmet is. Még nem fogtuk fel, hogy mi történt és történik velünk, de ki kell beszélnünk. Kezdetnek legalábbis. De félünk is ettől, amíg nem vagyunk képesek megbirkózni a múltunkkal. Dosztojevszkijnél az Ördögök-ben Satov azt mondja Sztavroginnak a beszélgetésük elején: „Mi két lény vagyunk, és találkoztunk a végtelenségben… utoljára ezen a világon. Hagyja el az eddigi modorát, és vegyen fel emberit! Legalább egyszer életében beszéljen emberi hangon.” (Makai Imre fordítása)

Körülbelül így kezdődnek a beszélgetéseim a hőseimmel. Az ember természetesen a saját idejéből beszél, nem beszélhet a semmiből! De az emberi lélekig hatolni nem könnyű, ellepi a kor babonáinak szemete: előítéletek és hazugságok. A tévé és az újságok.

Szeretnék felolvasni néhány oldalt a naplóimból, hogy megmutassam, hogyan csorgott az idő… hogyan haldoklott az eszme… És hogy én hogyan követtem a nyomát.

1980–1985

Könyvet írok a háborúról… Miért a háborúról? Azért, mert mi a háború népe vagyunk – vagy háborúztunk, vagy háborúra készültünk. Ha jobban megnézzük, mindannyian háborús módra gondolkodunk. Otthon is, az utcán is. Ezért olyan olcsó minálunk az emberi élet. Minden olyan, mint a háborúban.

Először kétségek kínoztak. Na, lesz még egy könyv a háborúról… Ugyan minek?

Az egyik újságírói kiküldetésem során megismerkedtem egy nővel, aki a háborúban orvossegéd volt. Mesélni kezdett: mentek át télen a Ladoga-tavon, az ellenség meg észrevette a mozgást, és lőni kezdett. A lovak, az emberek a jég alá kerültek. Mindez éjszaka történt, és ő megragadott és a part felé vonszolt egy sebesültet, legalábbis azt hitte. Cipelem, csurom víz, pucér, gondoltam, a ruha leszakadt róla – mesélte. – És csak a parton jöttem rá, hogy egy hatalmas, sebesült vizát cipeltem. És olyan csúnyán elkezdtem káromkodni: jó, szenvednek az emberek, de az állatok, a madarak, a halak – ők miért? Egy másik utazásomon egy lovas század orvosnőjének az elbeszélését hallgattam meg: ő az egyik csatában egy sebesült németet vonszolt be a fedezékbe, és csak ott vette észre, hogy német: át volt lőve a lába, ömlött a vére. De hisz ez ellenség! Mit tegyek? Közben meg mieink halnak meg ott fent! De mégiscsak bekötözi a németet, és kúszik tovább. Bevonszol a fedezékbe egy orosz katonát, nincs eszméleténél, de aztán, amikor magához tér, meg akarja ölni a németet, az meg erre maga is felocsúdik, fogja a géppisztolyát, hogy megölje az oroszt. „Én meg az egyiknek is adtam a pofájára, meg a másiknak is. Csurom vér volt a lábunk – mondta. – Összekeveredett a vérünk.”

Ez az a háború volt, amit nem ismertem. A nőké. Nem a hősöké. Nem az a háború, amiben egyes emberek hősiesen megöltek más embereket. Megragadt bennem egy nő siránkozása: „Mész a mezőn a csata után. Ott fekszenek. Mind fiatalok, szépek. Fekszenek, és az eget nézik. És sajnálod a mieinket is, meg amazokat is.” Ezek a szavak, hogy „sajnálod a mieinket is, meg amazokat is”, ezek sugallták számomra, hogy miről fog szólni a könyvem. Arról, hogy a háború gyilkolás. Így maradt meg a nők emlékezetében. Az előbb még mosolygott, cigarettázott az ember – és most már nincsen. A legtöbbet a nők az eltűnésről beszélnek, arról, hogy milyen gyorsan válik a háborúban minden semmivé. Az ember is, az emberi idő is. Igen, ők maguk jelentkeztek a frontra tizenhét-tizennyolc évesen, de ölni nem akartak. Meghalni készek voltak. Meghalni a Hazáért. És Sztálinért – mert a történelemből nem lehet kitörölni a szavakat.

Két éven át nem nyomtatták ki a könyvet, egészen addig, amíg el nem kezdődött a peresztrojka. Gorbacsov ideje. „A maga könyve után senki sem megy el harcolni – okított a cenzor. – A maga háborúja szörnyű. Miért nincsenek hősök magánál?” Hősöket nem kerestem. Én a teljesen hétköznapi szemtanú és résztvevő elbeszélésén át írtam a történelmet. Akit soha senki nem kérdezett meg addig. Hogy mit gondolnak az emberek, az egyszerű emberek a nagy eszmékről, azt nem tudjuk. Közvetlenül a háború után ez az ember egyfajta háborút mesélt volna el, évtizedek múltán egy másfajtát, természetesen, valami megváltozik benne, és belekombinálja az emlékeibe az egész életét. Önmagát mindenestül. Azt, ahogy leélte ezeket az éveket, amit olvasott, látott, akivel találkozott. Amiben hisz. Végül: hogy boldog-e vagy sem. A dokumentumok élőlények, amelyek velünk együtt változnak…

De tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy olyan leányok, amilyenek az 1941-es esztendő leányai voltak, soha többé nem születnek. Ez volt a „vörös” eszme apoteózisának ideje, még inkább, mint a forradalom és Lenin. Az ő Győzelmük még mindig elhomályosítja a Gulagot. Végtelenül szeretem ezeket a lányokat. De velük nem lehetett Sztálinról beszélni, arról, hogy a háború után mentek a szerelvények a győztesekkel Szibériába, már a bátrabbjával. A többiek visszatértek és hallgattak. Egyszer azt hallottam: „Szabadok csak a háborúban voltunk. Az első vonalban.” A mi fő tőkénk a szenvedés. Nem az olaj, a gáz, hanem a szenvedés. Ez minden, amit folyamatosan kitermelünk. Mindig keresem a választ: miért nem konvertálódik a szenvedésünk szabadsággá? Talán hiábavaló? Igaza volt Csaadajevnek: Oroszország emlékezet nélküli ország, a totális amnézia térsége, szűz tudat a kritika és a reflexió számára.

A nagy könyvek a talpunk alatt hevernek…

1989

Kabulban vagyok. Nem akartam többet háborúról írni. De tessék, itt vagyok egy igazi háborúban. Mint a Pravda újságírója: „Segítünk a baráti afgán népnek építeni a szocializmust.” Mindenütt a háború emberei, a háború tárgyai. A háború ideje.

Tegnap nem vittek el a csatába. „Maradjon a szállodában, kisasszony. Aztán felelhetünk maga miatt.” Ülök a szállodában, és gondolkodom: van valami erkölcstelen abban, hogy az ember mások küzdelmét és kockázatvállalását nézi. Második hete vagyok itt, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a háború a számomra felfoghatatlan férfitermészet szüleménye. De a háború hétköznapjai grandiózusak. Felfedeztem magamnak, hogy a fegyver szép: a géppisztolyok, az aknák, a tankok. Mennyit törte a fejét az ember azon, hogyan lehet a legjobban megölni a másik embert. Az örök vita az igazságról és a szépségről. Megmutattak nekem egy új olasz aknát, és az én „női” reakcióm: „Szép. De miért szép?” Pontosan, katonásan elmagyarázták nekem, hogy ha erre az aknára ráhajtanak vagy rálépnek így… ilyen szögben… akkor az emberből fél vödör hús marad. Úgy beszélnek itt az ilyesmiről, mint normális, magától értetődő dologról. Mert ez háború… Senki sem őrül meg ettől a látványtól: hogy tessék, ott fekszik a földön egy ember, akit nem a természet, nem a sors ölt meg, hanem egy másik ember.

Láttam, ahogy berakodnak a „fekete tulipánba” (a repülőgépbe, amely hazaszállítja a cinkkoporsókat az elesettekkel). A halottakat gyakran még a negyvenes évekből származó régi egyenruhákba öltöztetik, buggyos nadrágba, de előfordul, hogy ilyen egyenruhából sincs elég. Beszélgetnek a katonák: „Új halottakat hoztak a hűtőbe. Mintha romlott vaddisznószag lenne.” Erről fogok írni. Félek, hogy otthon nem hisznek majd nekem. Az újságjainkban a barátság fasorokról írnak, amiket a szovjet katonák ültetnek.

Beszélgetek a fiúkkal, sokan önként jöttek ide. Ők kérték, hogy ide vezényeljék őket. Észrevettem, hogy a többség értelmiségi családból való – tanárok, orvosok, könyvtárosok gyerekei, egyszóval olvasó emberekéi. Őszintén arról álmodtak, hogy segítenek az afgán népnek felépíteni a szocializmust. Most kinevetik magukat. Megmutatták azt a helyet a repülőtéren, ahol sok száz cinkkoporsó feküdt, titokzatosan csillogtak a napsütésben. A tiszt, aki kísért, nem bírta ki: „Lehet, hogy az én koporsóm is itt van… És tulajdonképpen minek harcolok?” De rögtön megijedt a saját szavaitól: „Ezt ne írja le!”

Éjszaka a halottakról álmodtam, mindnek csodálkozó volt a tekintete: Hogy micsoda? Megöltek? Tényleg megöltek?

A nővérekkel együtt mentem az afgán civil kórházba, ajándékokat vittünk a gyerekeknek. Játékokat, bonbont, süteményt. Nálam volt vagy öt plüssmackó. Megékezünk a kórházba – egy hosszú barakk, ágynemű nincs, csak takaró. Odajött hozzám egy fiatal afgán nő, gyerekkel a karján, mondani akart valamit, itt a tíz év alatt mindenki megtanult egy kicsit oroszul. Odaadtam a gyereknek a játékot, ő meg a fogával vette el. „Miért a fogával?” – csodálkoztam. Az afgán nő lehúzta a takarót a kis testről, a fiúcskának mindkét karja hiányzott. „A te oroszaid bombája.” Valaki megtartott, különben elzuhantam volna…

Láttam, ahogy a Grad aknavetőink felszántott mezővé változtatják a kislakokat. Voltam afgán temetőben, amely olyan hosszú volt, mint a kislak. Valahol a temető közepén egy afgán öregasszony zokogott. Eszembe jutott, ahogy egy Minszk közeli faluban bevitték a házba a cinkkoporsót, és az anya üvöltött fájdalmában. Nem emberi üvöltés volt ez, és nem is állati… Olyan, amilyet a kabuli temetőben hallottam…

Beismerem, nem lettem rögtön szabad. Őszinte voltam a hőseimmel, és ők megbíztak bennem. Mindannyiunknak megvolt a magunk útja a szabadsághoz. Afganisztán előtt hittem az emberarcú szocializmusban. Onnan már úgy tértem vissza, hogy minden illúziótól megszabadultam. „Bocsáss meg, apám – mondtam, amikor viszontláttuk egymást –, te arra neveltél, hogy higgyek a kommunista eszményekben, de elég egyszer látni, ahogy a fiúk, akik nemrég még szovjet iskolások voltak, olyanok, mint a ti diákjaitok a mamával (a szüleim falusi tanárok voltak), idegen földön számukra ismeretlen embereket gyilkolnak, hogy minden szavad porrá váljon. Mi gyilkosok vagyunk, papa, érted?!” Az apám elsírta magát.

Afganisztánból sok szabad ember tért vissza. De van más példám is. Ott, Afganisztánban egy fiú azt kiabálta nekem: „Te nő vagy, ugyan mit értesz a háborúból? Mit gondolsz, az ember úgy hal meg a háborúban, mint a könyvekben vagy a filmvásznon? Ott szépen halnak meg, nekem viszont tegnap megölték a barátomat: fején találta egy golyó. Még tíz métert futott – az agyvelejével a markában…” Hét év múlva pedig ugyanez a fiú – jelenleg sikeres üzletember, és szívesen beszél Afganisztánról –, felhívott telefonon. „Mi szükség a könyveidre? Túl szörnyűek.” Ez már egy másik ember volt, nem az, akivel a halál árnyékában találkoztam, és aki nem akart húszévesen meghalni…

Feltettem magamnak a kérdést, milyen könyvet akarok írni a háborúról. Szerettem volna olyan emberről írni, aki nem lő, aki nem képes lelőni egy másik embert, akinek a háború puszta gondolata szenvedést okoz. Hol ez az ember? Nem találkoztam vele.

1990–1997

Az orosz irodalomban az az érdekes, hogy csak ő tud mesélni arról a különleges tapasztalatról, amelyen keresztülment ez a valamikor hatalmas ország. Gyakran megkérdezik tőlem: miért mindig csak tragikus dolgokról ír? Azért, mert mi így élünk. Bár most különböző országokban élünk, de mindenhol ott a „vörös” ember. Abból a régebbi életből, annak az életnek az emlékeivel.

Sokáig nem akartam Csernobilról írni. Nem tudtam, hogyan írjak róla, milyen eszközzel, és hogyan fogjak hozzá. Az én kicsi, Európa egyik zugában megbújó országomat, amelyről a világ azelőtt szinte semmit sem hallott, minden nyelven emlegetni kezdték, és mi, belaruszok, Csernobil népe lettünk. Elsőként érintettük meg a felfoghatatlant. Világossá vált, hogy a kommunista, nacionalista és új vallási fenyegetéseken kívül várnak ránk ennél vadabbak és totálisabbak is, amelyek még láthatatlanok számunkra. Valami kevés Csernobil után már láthatóvá vált…

Megmaradt az emlékezetemben, ahogy egy öreg taxis kétségbeesetten elkáromkodta magát, amikor egy galamb nekivágódott a szélvédőnek. „Naponta két-három madár kenődik szét rajta. Az újságokban meg azt írják, hogy ellenőrzés alatt tartják a helyzetet.”

A városi parkokban összegereblyézték a lehullott leveleket, és elszállították a városból, ott ásták el. A fertőzött helyeken felszedték a földet, és azt is elszállították, földet földbe temettek. Temették a tuskókat, a füvet. Mindenkinek kicsit őrült volt a tekintete. Egy öreg méhész mesélte: „Kimegyek reggel a kertbe, érzem, valami hiányzik, valami megszokott hang. Sehol egyetlen méh… Egyetlen méhecske zümmögését sem hallani. Ez meg hogy lehet? A következő napon se repültek ki, azután se… Aztán bejelentették, hogy az atomerőműben baleset történt. Ott volt egészen közel. De mi sokáig semmit sem tudtunk. A méhek tudták, mi meg nem.” Az újságokban a Csernobilról szóló tudósítások csupa katonai kifejezésből álltak: robbanás, hősök, katonák, evakuáció… Az erőmű területén dolgozott már a KGB. Kémeket és diverzánsokat kerestek, azt beszélték, hogy a baleset a nyugati titkosszolgálatok tervezett akciója, hogy aláássák a szocialista tábort. Gépesített katonai egységek haladtak Csernobil felé. Rengeteg katona. A rendszer, mint mindig, katonai logika szerint működött, de a vadonatúj géppisztollyal felszerelt katona az új világban tragikusan festett. Nem tehetett mást, mint hogy jó nagy adag sugárzást kap, aztán hazamegy és meghal.

A szemem láttára változott át a Csernobil előtti ember csernobilivá.

A sugárzást nem lehetett látni, megérinteni, meghallani vagy megszagolni… Ilyen egyszerre ismerős és ismeretlen világ vett körül bennünket. Amikor odautaztam a zónába, gyorsan elmagyarázták nekem: virágot letépni tilos, a fűbe leülni tilos, kútról vizet inni tilos… Mindenütt ott rejtőzött a halál, de ez már valami másfajta halál volt. Új álarcot öltött. Ismeretlen külsőt. Az öregek, akik átéltek már egy háborút, most megint evakuációba mentek. Nézték az eget: „Süt a nap… se füst, se gáz. Nem lőnek. Ez talán háború? És mégis menekültek leszünk.”

Reggel mindenki mohón fogta az újságot, de aztán rögtön csalódottan félre is tették – nem találták meg a kémeket. A nép ellenségeiről nem írnak. A kémek és népellenségek nélküli világ is ismeretlen volt. Valami új kezdődött. Afganisztán után Csernobil tett minket szabad emberekké.

Számomra kitárult a világ. A zónában nem éreztem magam se belarusznak, se orosznak, se ukránnak, hanem egy olyan bioforma képviselőjének, amely most megsemmisülhet. Két katasztrófa esett egybe: a társadalmi – a víz alá merült szocialista Atlantisz, és a kozmikus: Csernobil. A birodalom összeomlása mindenkit megrendített. Miközben az embereket a mindennapok gondjai nyugtalanították, hogy mit lehet venni, hogyan lehet életben maradni. Miben higgyünk? Most milyen zászló alá fogunk beállni? Vagy meg kell tanulnunk nagy eszme nélkül élni? Ez mindenki számára ismeretlen dolog, mert még sohasem éltünk így. Kérdések százaival kellett szembenéznie a „vörös” embernek, és magányosan kellett megbirkóznia velük. Még sohasem volt ennyire magányos, mint a szabadság első napjaiban. Megrendült emberek voltak körülöttem. Én pedig hallgattam őket…

Becsukom a naplómat.

Mi történt velünk, amikor összeomlott a birodalom? Azelőtt a világ szépen fel volt osztva: hóhérokra és áldozatokra a Gulagban, fivérekre és testvérekre – ez volt a háborúban, szavazókra – ez pedig az új technológia, a mai új világ felosztása. Azelőtt a világunk még fel volt osztva azokra, akik ültek, és azokra, akik leültették őket. Ma meg: szlavofilek és nyugatosok, nemzetárulók és hazafiak. Meg azok, akiknek van pénzük, és akiknek nincs. Ez utóbbi, mondhatni, a legkegyetlenebb megpróbáltatás a szocializmus után, mert nem olyan régen még mind egyenlőek voltunk. A „vörös” ember csak nem tudott belépni a szabadságnak abba a birodalmába, amelyről a konyhában álmodozott. Oroszországot nélküle osztották fel, neki semmi sem jutott belőle. Megalázott volt és kifosztott. Agresszív és veszélyes.

Miket hallottam, ahogy utazgattam Oroszországban:

– A modernizáció nálunk csak saraskával és kivégzésekkel lehetséges.

– Az orosz ember éppenséggel nem is akar gazdag lenni, fél tőle. Hogy mit akar? Mindig csak ugyanazt: hogy a másik meg ne gazdagodjon. Ne legyen gazdagabb, mint ő.

– Becsületes embert minálunk nem találsz, de szentek akadnak.

– Olyan nemzedék, amit nem vertek, itt soha nem fog felnőni, az orosz ember nem érti a szabadságot, neki kozák kell és kancsuka.

– A háború és a börtön a két legfontosabb orosz szó… Lopott, mulatozni kezdett, leültették – kijött a börtönből, aztán újra visszakerült.

– Szükségszerű, hogy az orosz ember élete ilyen komisz és sanyarú, akkor tud a lélek felemelkedni, akkor tudja megérteni, hogy nem e világról való… Minél mocskosabb, véresebb az élet, a léleknek annál nagyobb tere van…

– Egy újabb forradalomhoz hiányzik az erő is, meg valami őrület is. Egy orosznak olyan eszme kell, amitől lúdbőrözik a háta.

– Így lötyög az életünk: a bordély és a barakk között. A kommunizmus nem halt meg: eleven a hullája.

Veszem a bátorságot, hogy kimondjam: elszalasztottuk azt az esélyt, amely a kilencvenes években a kezünkben volt. A kérdésre, hogy milyen legyen az ország, erős-e vagy tisztességes, amelyben jó élni, az elsőt választottuk: az erőt. Most megint az erő idejét éljük. Oroszok harcolnak ukránokkal. A testvéreikkel. Az én apám belarusz, az anyám ukrán. Sokan vannak ilyenek. Orosz gépek bombázzák Szíriát…

A remény idejét felváltotta a félelem ideje. Visszafordult az idő. Bebújunk elhordott múltjainkba.

Most nem vagyok biztos benne, hogy végérvényesen megírtam a „vörös” ember történetét…

Három otthonom van: a belarusz föld, apám hazája, ahol egész életemben éltem, Ukrajna, anyám hazája, ahol születtem, és a nagy orosz kultúra, amely nélkül nem tudom elképzelni magam. Mindhárom drága nekem. De a mi időnkben nehéz a szeretetről beszélni.

M. Nagy Miklós fordítása

Copyright © The Nobel Foundation 2015

'Svetlana Alexievich - Nobel Lecture: O proigrannoj bitve.' Nobelprize.org. Nobel Media AB 2015. Web. 7