Nincs engedélyezve a javascript.
Hat év a felügyelővel: öröm és elkeseredés a Montalbano-fordítás során

Hat év a felügyelővel: öröm és elkeseredés a Montalbano-fordítás során

február 23.
Montalbano felügyelővel először úgy találkoztam, hogy nem találkoztam vele: gondoltam, a túl sokadik televíziós krimisorozat már nem fér bele az időmbe. Aztán egyszer mégis leültem megnézni, és nem volt megállás: túl sokadikból az első számú lett. A magyar tévében futó szinkronizált változatot kevéssé követtem, az olasz premiereket viszont – az ismétlésekkel együtt – hamarosan előre bekarikáztam a naptárban, és az interneten megtalálható filmrészletek párbeszédeinek legépelésével edzettem olasztudásomat. És mivel egyetemi tanulmányaim miatt az utam gyakran vezetett az Idegennyelvű Könyvtárba, ott rádöbbentem a lehetőségre: nézd már meg, van-e Camillerijük. Volt nekik, és ezáltal a lehetőség szinte szükséggé vált. A regénysorozat első három-négy darabja fordításban is elérhető, de a magyar kiadó megszűnése után nem jelent meg több kötet.

A felügyelő történetei újfajta olvasmányélményt jelentettek számomra: de jó lenne többet foglalkozni velük, bárcsak másokkal is megoszthatnám őket, azokkal is, akikhez az eredeti nem jut el – de jó lenne Montalbanót lefordítani! Kiadói kapcsolatok nélkül, egyetemistaként csak a közvetlen környezetemben népszerűsíthettem a szerzőt: családtagok és barátok születésnapjára – vagy épp karácsonyra – ajándékoztam egy-egy hozzájuk illő Montalbano-novellát magyar fordításban.

Mivel kiadói határidő nem szorított, bőven volt lehetőségem csiszolgatni és javítgatni a magyar szöveget – ebben nagy segítségemre voltak a környezetemben mindazok, akik elolvasták és megjegyzéseikkel segítették a folyamatot. Bár bőven éltem a türelmükkel, vigasztal, hogy Camillerit olvastattam velük, mert így mégiscsak jó dologban volt részük.

Camillerinél fontos elem az (olasz) nyelv és a (szicíliai) dialektus karakterábrázolásban és hangulatilag is nagy szerepet betöltő összjátéka, mely a nyelvi topográfiában nagyon határozottan körvonalazza a történetek helyét. Ha ismeretlenül sóznak a nyakamba egy ilyen összetett nyelvezetű művet, talán megrémülök. De ami kirótt munkaként teher lett volna, a saját lelkesedésemtől vezérelve eleinte – a földrajzit nyelvivel helyettesítő – felfedezéssel ért fel, és a vállalás legszórakoztatóbb részének bizonyult. Segítségemre volt az is, hogy sok új kifejezés csak írásban volt új, a fülemben azonban már visszhangzott a tévésorozat párbeszédeiből, ez pedig gyakran hangulati értékük megítélésében is segítséget nyújtott. Komoly támaszként szolgált az olasz Camilleri-rajongók interneten elérhető szótára is a maga bőséges gyűjteményével.

Ilyen helyzetben választások, döntések sorát kell meghozni, de fontos szembesülni az elkerülhetetlen veszteségekkel is: a magyar olvasó semmiképp nem fogja tudni egy-egy vezeték- vagy keresztnévről, hogy melyik régióra jellemző. A rendőrségen dolgozók nevét – a korábbi fordítással ellentétben – szintén nem magyarítottam, mert bár valóban kész baromfiudvart alkotnak (és ez valamelyik első regényben Montalbanónak is eszébe jut), mégsincs szó róla, hogy ez csupa becenév lenne, így inkább megtartottam olaszságukat, hogy meg ne fosszam őket személyjellegüktől, és ki ne szedjem őket a kontextusból.

Camillerinél mindig nagyon fontos a gasztronómia, ez esetben viszont gyakran maga a szöveg is segít: a receptszerű leírások és részletező magyarázatok megengedik, hogy akár az eredeti név megtartásával is világossá váljon az étel vagy az összetevő mibenléte. Fennáll persze a veszély, hogy a gasztronómiai divatok elavulttá tegyenek egy-egy magyarítást, vagy épp fordítva: a magyarítással olyan hatást lehet elérni, mint ahogy egy-egy szicíliai szót nem ért meg az olvasó. Az előző fordító például a „szurokfű” kifejezést használta, melyet a köznyelvben amúgy már szinte teljesen elnyomott olasz eredetű megfelelője, az origano formából magyarosult „oregánó”.

Csábító az a késztetés is, hogy dialektust dialektusnak feleltessünk meg, ám ettől bőven megóvott egy viszonylag friss és – legalábbis szakmai berkekben meglehetősen hírhedt – példa, ahol egy fordító a Buenos Aires-i városi beszédet magyarul egy az egyben saját szülővidékének dialektusával próbált meg átadni. Úgy véltem, a jó döntés az, ha a dialektális jelleget univerzális szabály nélkül, jelzésszerűen adom át, érzés szerint törekedve az íze megtartására – még ha ez szintén veszteségekkel jár is.

Világosan érzékelhető, hogy a sztenderd olasz regiszter felől nézve a Montalbano-történetekben sok furcsa, különös, akár érthetetlen rész is akad. Az is tény viszont, hogy a maguk közegében a szövegek mind könnyeden gördülnek és beszéd-hatásúan természetesek. Ez esetben is elkerülhetetlen volt a kettő közötti választás. Igyekeztem a jó szöveget jó szövegként visszaadni, még akkor is, ha ez itt-ott lecsiszolt a különösségéből.

A választások eredménye elkerülhetetlen veszteségeket hozott. Ezekkel leginkább a kiadás előtti utolsó fázisban, az utolsó újraolvasásnál szembesültem. Elfogott az elkeseredés, hogy mennyi mindent nem sikerült átvinni a magyar fordításba. A lemondó szomorúság után már nem is számítottam másra – gondoltam, ez talán a munkától való szükségszerű búcsú része. Ám az eredeti szándékomból fakadt még egy váratlan fordulat: akadt olyan olvasó, aki rendszeresen beszámolt róla, hogy épp hol tart a kötetben, és sorra kommentálta az elbeszéléseket: nagyon találóan azt mondta, aranybányák ezek a történetek, és apró részleteik olyanok, mint amikor a napfényben fodrozódik a tenger, fel-felcsillannak a hullámok, és az egész ettől káprázatos.

Ekkor nyugodtam meg, mert megértettem: a visszajelzés visszaidézte a munka örömét, és mégiscsak sikerült, amit akartam. A továbbadott olvasmányélmény öröme csakugyan megsokszorozódott.

Kürthy Ádám András

Andrea Camilleri: Montalbano - Egy hónap a felügyelővel fordítója

A borítóképen Kürthy Ádám András Camillerivel, az író otthonában.