Celeste Ng Ohiója: thriller vagy lélektani regény?

Ha az ember az Amit sohase mondtam el című történetet ajánlja, félrevezető lenne azzal kezdeni a dolgot, hogy eltűnt egy lány, a holttestét hamarosan megtalálják a közeli tóban, és az iskola fekete báránya találkozott vele utoljára, akiről rögtön tudni lehet, hogy valamit titkol. Vagyis félrevezető lenne felsorolni egy átlagos középfajú thriller sablonjait, noha tény, hogy ezek a mozzanatok mind ott vannak Celeste Ng debütáló regényében, amely az 1970-es évek második felében játszódik az egyesült államokbeli Ohióban.

Ezt a történetet ugyanis még sehol másutt nem olvashattuk. Celeste Ng Pittsburgh városában, tehát a szomszédos államban született, szülei a hatvanas évek végén költöztek Hongkongból az USA-ba, így aztán elmondható: a szerző szükségképpen nagyon is jól ismeri azt a közeget, amelyben az Amit sohase mondtam el három testvére nevelkedett (noha a könyvben szereplő testvérek fél generációval idősebbek Ngnél). A történet szerint a gyermekek apja egyetemi tanár és az USA-ban született, mégis mindenki kínainak nézi, édesanyjuk pedig amerikai – márpedig a hetvenes években egy ohiói kisvárosban nem volt problémátlan eset egy rasszközi házasság. A regény finom eszközökkel, gazdagon rétegzett szövetben jeleníti meg a gyerekekre háruló beilleszkedési nehézségeket, mint ahogy azokat a buktatókat is, amelyeken az anyának és az apának kell átesnie szerelmük következményeként. Hiszen ami gondtalannak tűnik néhány, de akár jó pár éven át, az nehezen hordozható súllyá változhat az évtizedek során. Lydia, a tóból kihalászott tinilány szüleinek neveltetésüknél és eltérő kulturális hátterüknél fogva is meg kell küzdeniük azért, hogy házasságuk működőképes maradhasson. Az, hogy a kisvárosi környezet enyhén szólva nem elfogadó, csak hozzájárul az eleve meglevő gondokhoz, amelyek részben a három szép és egészséges gyermeken csapódnak le. Kálváriájuk során az életben maradt testvérek is szembesülnek azzal, milyennek tűnik „vegyes” családjuk a külső szemlélő előítéletektől soha nem mentes pillantása előtt. Egy multikulturális – noha problémákkal küzdő, az akkorinál mégis jóval nyitottabb – Amerika jelenének tükrében pedig különösen bizarr, hogy alig negyven évvel ezelőtt valóban ilyen tapasztalatok uralták az ország szövetét. Mintha nem is az olvasó végezne időutazást, hanem az egész család a jövőből zöttyent volna át abba a közelmúltbeli, mégis nagyon más világba.

Soha semmi nem egyszerű, ami emberi kapcsolatokat és közösségeket érint – ezt sugallja Celeste Ng izgalmas és mély regénye, amelyből egyértelmű: a szerzőt a család – és különösképp a többgyermekes család – érdekli, ez a témája az angolul idén szeptemberben érkező újabb kötetnek is (Little Fires Everywhere). A helyszín változatlan: ugyancsak Ohio államban, és ugyancsak egy kertvárosban zajlik a cselekmény, de ebben a történetben két család különös szimbiózisa kerül terítékre. Egy felső középosztálybeli, háromgyermekes família gabalyodik össze szétválaszthatatlanul egy csonka családdal, amelyben a művész édesanya egyedül neveli lányát. Előbbiek először a lakástulajdonos szerepében jelennek meg az utóbbiak életében, de a gazdag családanya jótékonynak szánt gesztussal részmunkaidős házvezetőnőként is alkalmazza a művész édesanyát, a gyerekek pedig mindenféle kombinációban együtt kezdenek mozogni mindkét otthonban és házon kívül is. Az anyagi, kulturális és emocionális különbségek, az eltérő szabadságfokok előre nem látható feszültségeket váltanak ki a felnőttek és gyerekek viszonylataiban, amelyeket Celeste Ng páratlan árnyaltsággal és nagyon is realisztikusan ábrázol.

A két regényt egymás mellé téve világosan látszik, hogy saját hanggal rendelkező, jelentős író műveivel van dolgunk, amelyek indokolatlan újítások és extravagáns eszközök nélkül valósítják meg a lélektani regény egy nagyon olvasmányos, mégis igényes és mai formáját.